Tájékoztató levelet küldött szét Esztergály Zsófia az Erdélyi Örmény Gyökerek Egyesület színeiben megválasztott fővárosi, nemzetiségi elnök a szószólói választások kapcsán örmény vonatkozásban napvilágot látott hírekkel  kapcsolatban.  Mint ismert, az egész közösségen belül nagy felháborodást váltott ki a jelöltlista állításának mikéntje. Esztergály  Zsófia egy tájékoztató levélben próbálja tisztázni a helyzetet, de azt elfelejtette mindenkinek elküldeni. Gondosan kihagyta a címzettek listájáról, azokat, akikkel nem szeretné megosztani nyilvánvaló ferdítéseit.  Az örményeket megszólítva, de kihagyva őket a címlistáról, pontokban fogalmaz. Így végletekig leegyszerűsítve, „magyarázom a bizonyítványt”  ismeretterjesztő stílusában tálalja a történteket. A Diaszpóra 21 hónapok óta szedi össze az információ morzsákat, így most Esztergály Zsófia mondatai mellé kirakjuk a tényeket. Esztergály állításai és  szövege központozva és fekete alapon fehéren, a tények sárga színnel illesztve.

Kedves örmények és erdélyi örmények!

Tájékoztatlak benneteket a szószóló választás tényeiről. Az elmúlt időszakban több, egyoldalú, illetve feltételezett és manipulatív információ látott napvilágot. Ezért nézzük kizárólag a tényeket, azokat is lényegre törően.

Diaszpóra21     Rendben, hát jöjjenek a tények: Egyoldalú és manipulatív információ nem jelent meg semmilyen felületen. A megjelent anyagok a választásban érintett szereplők, képviselők, beszámolóiból, bejelentések, beadványok szövegeiből álltak össze. A szószólói jelöltlistát vezető Simani Sylva, bár kerestük többször is, elzárkózott a nyilatkozattól és a dolgok tisztázásától.

• Az Országos Örmény Önkormányzat által állított listán szereplő Dr. Simani Silva asszonyt április 8-án az Országgyűlési Választások alkalmával a regisztrált örmény nemzetiségi választók bejuttatták a Parlamentbe. Dr. Simani Silva rövid időn belül átveszi megbízatását.

A tények: Az Országos Örmény Önkormányzat nem állíthatott listát, mert erre vonatkozó határozat a képviselőtestület által nem született. Rendes ülések összehívását, vagy a testület által összehívható rendkívüli ülés kiírását megakadályozta az elnök.

• Személyéről az általa elhangzottak alapján elmondható: az erdélyi örmények körében valóban nem, de az örmények körében ismert, hiszen belgyógyászként sokukat kezeli, kezelte. Korábban nem vett részt önkormányzati és közigazgatási feladatok ellátásában, de regnálásával természetszerűen ez megváltozik. Származását tekintve szíriai örmény. Családjának egy része Örményországban él. Anyanyelvi szinten beszél örményül, anno Magyarországon tanult és azóta itt él. Egyesek kurd származását híresztelik, de ez megalapozatlan információ.

A tények: Simani Sylva nemcsak az Erdélyi örmények között nem ismert személy. Nemcsak önkormányzati és közigazgatási kérdésekben járatlan, de a közösség rendezvényein, kulturális programjain sem találkozhattunk vele. Genocídium Emléknapi hivatalos koszorúzáson sem volt jelen a napokban. A közösség  jelentős többségét nem is kezelte orvosként, de ha kezelte is volna, nyilván ez nem elég indok arra, hogy ő legyen az örmények országgyűlési képviselője. Esztergály Zsófia nem beszéli az örmény nyelv semelyik változatát,  dialektusát, így azt sem tudja megállapítani, milyen szinten beszéli azt Simani Sylva, akinek származásáról nincsenek információink, nem is firtatta senki, hiszen szabad identitásválasztás van. Frissítés: Simani Sylva 2018. május 8-án nem vette át mandátumát.

A jelöltállításról

• A törvény szerint, listát állítani az Országos Örmény Önkormányzat (lásd: OÖÖ) tud. Ennek elnöke Dr. Serkisian Szeván. A képviselők a jelöltek személyét illetően nem tudtak megegyezni. A 4 ülést, amelyet ezügyben összehívtak, létszámhiány miatt eredménytelenül zárták.

A tények:  A rendkívüli módon összehívott üléseken módja sem lett volna a testületnek saját jelöltjeit ajánlani, vagy elfogadtatni, mert napirendi pontként sem kerülhetett volna fel a javaslattétel. Rendes ülés összehívását pedig a testület egybehangzó állítása szerint  megakadályozta az elnök, Serkisian Szeván.

• Szószólói státuszért lobbizott az OÖÖ elnökénél: Dr. Turgyán Tamás, Dr. Puskás Attila, Avanesian Alex és Akopjan Nikogosz, valamint Dr. Láng Péter. Jómagam nem.

A tények:  Esztergály Zsófia, mivel soha nem járt az Országos Önkormányzat ülésein, és nem volt jelen  a képviselők és elnök találkozóin, vagy beszélgetésein, így fogalma sem lehet róla, ki "lobbizott" a szószólói jelöltlistára kerülésért. A lista minimum kérdőjeles. A valóság az, hogy Avanesian Alex nem lobbizott szószólói státuszért, Puskás Attila pedig elutasította, hogy induljon a pozícióért. Annak ellenére, hogy Esztergály Zsófia információi tévesek, az általa felsorolt valamennyi „lobbizó” elismert személy a magyarországi és az erdélyi örmények körében. Nem kérdéses, hogy a közösség életében aktívan részt vesznek, annak érdekében dolgoznak. Végül egyikük sem került Serkisian Szeván privát listájára.

• Miután nem az önkormányzat működését érintő kérdésről, hanem azon túlmutató, magyarországi és ezáltal erdélyi örmény közösség számára fontos pozícióról volt szó, az utolsó ülésen megjelent többségi képviselők úgy döntöttek: felülemelkednek azon, hogy hatalmi harcok miatt – a 13 magyarországi nemzetiség között egyedüliként – képviseletet veszítsen az örmény közösség. Az ülésen ezért döntéssel állítottak listát, nem pedig szavazással.

A tények: Határozatképes létszámú közgyűlési szavazás nélkül döntés/határozat  nem hozható. A jelenlegi szószóló dr. Turgyán Tamás is többségi szavazás révén szerezte mandátumát 2014-ben. Az idei választáson Magyarország tizenhárom nemzetisége közül egyedül az örmény nemzetiség esetében kerülte meg az elnök közösségét és  állított határozat nélkül jelöltlistát. Ez a kormányhivatalnak is szemet szúrt. Hatalmi harcok nincsenek, a többség együttes álláspontot képviselt és testület által megszavazott, törvényes  jelöltállításhoz ragaszkodott.

Arra vonatkozóan, hogy milyen módon kell listát állítani, a törvényben nincsen teljes körű előírás. Ennél fogva vélhetően vitatható.

A tények: Vitatható bizony. A törvény világosan fogalmaz. Jelöltlistáról az Országos Önkormányzat dönthet, a döntések pedig testületi határozat alapján születhetnek. 

A Nemzeti Választási Bizottsághoz beadott lista

Bezjian Antranik Lutfi, Dr. Simani Silva, Malhazjan Vahan, dr. Serkisian Szeván, Esztergály Zsófia Zita.

A tények: A listán szereplő valamennyi személy Serkisian Szeván önkényes jelölése alapján került a listára., tehát nem egyeztetés és konszenzus alapján. Még megkérdőjelezhetőbbé teszi a lépést, hogy az elnök magát is listára tette az elnök és ennek még lesz jelentősége a jövőben, különösen, ha Simani Sylva esetleg visszalép, vagy nem veszi át mandátumát határidőben. Frissítés: Május 8-án ez látszik megvalósulni.

A szószóló-jelölt lista alakulása

• A törvény értelmében a listán szereplő első helyen lévő jelölt az, aki alapértelmezettként szószóló lesz. A Nemzeti Választási Bizottság két főt törölt a listáról. Ennek oka: Vahan-nak és Lutfi-nak nem volt országos választásra kiterjedő nemzetiségi regisztrációjuk, amit a megadott időintervallumban sem módosítottak. Sem személyesen, sem papíron, sem online felületen.

A tények:  A listán szereplők közül az elnök Vahan-t és Lutfi-t szándékosan hagyta ki a regisztrációból, hogy később automatikusan lekerüljön a nevük. Véletlen kizárva,  hiszen a jogász végzettségű Serkisian Szeván nyilván gondosan odafigyelt a jelöltek kiválasztásának részleteire.

• Lutfi Szevánt hibáztatta, ezért feljelentette több helyen.

A tények: Lutfi is Szeván jelöltje volt, de mint később kiderült egy olcsó trükk áldozata lett, ezért is tett feljelentést, de nemcsak ebben az ügyben. Más komoly bűncselekményeket is bejelentett.

• Addig azonban míg ezekben nincsen eredmény – a magyar törvények szerint – mindenkit megillet az ártatlanság vélelme. Ezért manipulatívan megfogalmazott írásokban terjeszteni feltételezett bűncselekményt, nem okos dolog.

A tények:  A büntető eljárások információink szerint zajlanak, birtokunkban vannak jegyzőkönyvek. Megvárjuk a vizsgálatok lezártát, hogy mit állapítanak meg a hatóságok hamis tanúzásra történő felbujtás, költségvetési csalás, hatalommal való visszaélés kérdéseiben. 

• Aki az Erdélyben élők közül eddig nem találkozott Bezjian Antranik Lutfival, vagy nem ismerné, az alábbi linken tudja megnézni. A tüntetést az Orbán-kormány ellen szervezte egy civil szervezet, miután kiadták a baltás-gyilkost Azerbajdzsánnak. Lutfi 2 perc 16 másodpercnél látható.

 A tények: A link megosztása mi más lenne, mint manipuláció, de ne  felejtsük, Bezjian Antranik Lutfi szintén Serkisian Szeván jelöltje, akárcsak Esztergály Zsófia, így ők közös listán szerepelnek. Esztergály Zsófia tisztában volt vele, kivel szerepel együtt a listán, ha személye általa nem vállalható, visszaléphetett volna, nem kell elfogadnia a meglepetésszerű jelölést. Ha Antranik maradt volna a lista élén, akkor Zsófia egy kabinetbe került volna vele. Mellesleg a baltás-gyilkos  kiadása a teljes közösségben, minden jóérzésű örménynél kiverte a biztosítékot, csak Esztergály Zsófia és szervezete nem tiltakozott abban az időszakban.

Link: https://index.hu/video/2012/09/05/orban_ha_ferfi_vagy_gyere_ki/

• Az OÖÖ elnökéről: a többi között jogász végzettségű elnök már értesült a szerinte lejárató kezdeményezésekről, amely mögött a sértett lobby-csoport tevékenységét feltételezi.

A tények: Nincs sértett lobby-csoport. Felháborodott és becsapott magyarországi örmény közösségről viszont beszélhetünk.

Az erdélyi örmények listán való szereplése

• Az Erdélyben élőknek talán újdonság, itthon nem: 2017 telén leültem minden vezetővel tárgyalni félretéve az elzárkózást, illetve a „megmerevedett” régi konfliktusokat, és higgadtan szemtől szemben beszélgettem mindenkivel. Általánosságban a közösségben megmutatkozó irányokat mértem fel. Felfrissítettem benyomásaimat. Ezek tartalmas beszélgetések voltak, ezúton is köszönöm mindenkinek.

A tények: Nem említi Esztergály Zsófia, hogy kikkel, milyen vezetőkkel ült le egyeztetni. A legnagyobb magyarországi, de a kisebb örmény szervezetek és intézmények ( Arménia Népe Kulturális Egyesület, Örmény Kulturáért Alapítvány, Örmény Ifjúságért Egyesület, Örmény Kulturális Központ Egyesület… stb.) vezetői, de tagjai sem tudnak semmiféle tárgyalásról. 

• Ezen beszélgetések egyikén jött szóba a közelgő választás, és javasoltam az OÖÖ elnökének: demokratikus volna, ha a listára felkerülne az erdélyi örmény közösségből is valaki, hogy közösségünk képviselve legyen a Parlamentben (Dr. Turgyán Tamásnak magyarországi viszonylatban ez nem sikerülhetett). Ez a tavalyi beszélgetés realizálódott végül a választásokon személyemben, amely végtére is meglepetésként ért.

A tények: Az Országos Örmény Önkormányzat képviselőtestülete nem tud az egyeztetésről, ami azt jelenti, hogy Esztergály Zsófia és Serkisian Szeván között felhatalmazás nélküli háttértárgyalás zajlott. Egyesületének nyilván lett volna beleszólása, hogy ő-e a megfelelő személy a jelöltséghez. A szószólói választás tétje és felelősségének súlya túlnő azon, hogy valaki csakúgy meglepetésszerűen kerüljön a listára, majd a kabinetbe.

• A választást követő konzultáción egyeztünk meg abban, hogy a szószóló beiktatását követően én az erdélyi örmény közösséget fogom képviselni a szószólói kabinetben. Puskás Attila levelére reagálva: nem konkrét személy, vagy valamilyen egyesület érdekét, hanem a KÖZÖSSÉGET képviselem. Nem Sarolta, vagy Szeván embereként vagy árnyékában dolgozom.

A tények: Esztergály Zsófia tehát jól fizető kabinetpozícióra számít háttéralkuja révén. A probléma, hogy nem élvezi az erdélyi örmény közösség többségének támogatottságát. Elmondásuk szerint még saját egyesületének oszlopos tagjai sem tudtak egyeztetéseiről, nemhogy jelölti indulásáról. Az előző pont szerint őt magát is meglepetésként érte a dolog.

Összefoglalva:  Esztergály Zsófia egyetlen pontban sem tisztázta a szószólói választás kritikus körülményeit, melyek vállalhatatlanok a Magyarországi örmény közösség körein belül. Örmények és erdélyi örmények egybehangzó véleménye szerint a választás mikéntje, így eredménye sem tekinthető legitimnek.

Okirathamisítás és választási csalás bűncselekmények ügyében nyomoz a rendőrség az Örmény Nemzetiségi Szószólói választáshoz leadott jelöltlista miatt. Információk szerint ismeretlen tettes vagy tettesek ellen érkezett feljelentés, mert az Országos Örmény Önkormányzat közgyűlésének törvényes határozata és felhatalmazása  nélkül került leadásra, majd többször is módosításra az országgyűlési szószólók nevét tartalmazó lista. Volt olyan a jelöltek között, akinek tudomása sem volt róla, hogy neve a listán szerepel. Ebben az esetben személyes adatokkal is visszaélhettek. Noha a testület jelezte , hogy jelöltlistáról sosem született döntés, az NVB mérlegelés nélkül befogadta a leadott örmény szószólói listát. Mint a valasztas.hu oldalon látható volt, egy ideig Bezjian Antranik Lutfi  neve állt a szószólói jelöltlista első helyén. Az Országos Örmény Önkormányzat képviselő testületének többsége döbbenten áll a történtek előtt és elhatárolódott a törvénytelen cselekménytől, mindazoktól, akik a magyarországi örmény közösséget kijátszva és becsapva az okirat hamisításban és csalásban  részt vettek. Bíznak a hatóság felderítésében és addig is minden jogorvoslati fórumon eljárnak. Mint ismert, az először napvilágot látott örmény szószólói lista öt jelöltje helyett már csak három szerepel a módosítások után: Dr. Simani Silva, Dr. Serkisian Szeván, és Esztergály Zsófia neve. Egyikük sem rendelkezik az Országos Örmény Önkormányzat közgyűlésének érvényes támogatásával.  Részükről tisztázásra vár, hogy miként került nevük az okiratra és mi a szerepük a történtekben

Idén először játssza az Uartu Színház Diramerján Artin Aznavour-ról szóló életrajzi darabját, melyre minden jegy elkelt. A zenés játék ezúttal az Urartu Pódiumon kel életre a Semmelweis utca 17. szám alatt, ahol az Örmény Kulturális Központ is működik. 

Egy magyarországi örmény egyesület azon fáradozik, hogy minél több gyermek juthasson el Örményországba és ismerhesse meg ősi kultúráját, elkezdhesse az alapoktól megtanulni, vagy gyakorolhassa származási nyelvét az anyaországi környezetben. Mindezt kéthetes nyári utazás keretén belül.

Az Örmény Ifjúsági Egyesület alakulása óta missziójának tekinti az örmény nemzetiség hagyományainak, kultúrájának fenntartását és ápolását. Több nemzeti és nemzetközi szintű ifjúsági cserét, képzést és szemináriumot szervezett. A szervezet a mindennapjaiban is megőrzi az örmény származású fiatalok identitását a különböző történelmi, művészeti emlékek összegyűjtésével és azok közkinccsé tételével. Nem csak a saját, de a magyar örmény vonatkozású események megismertetése is kulcsfontosságú pl: október 6.

Ezen kötelességtudat hozta életre a Magyarországon élő örmények kiutaztatását az anyaországba, hogy saját környezetben láthassák, érezhessék kultúrájuk gyökerét.

Mivel a hazai tantervben nem részesülnek örmény nemzetiségi oktatásban, ezért az egyesület feladatának látja és tartja minden olyan fiatal megfelelő tudáshoz juttatását, aki a hagyományait és kultúráját tovább szeretné vinni és ápolni a jövőben. A program céljai többek között a nemzetiség értékek közvetítése társadalmi, kulturális, vallási vonalon a maximális megértés és tolerancia jegyében.

A rövid idő alatt, melyet kint tölthettek 2016. 07. 10.-2016. 07. 23. minél több eseményt, programot, lehetőséget igyekeztünk nyújtani a fiatalok és gyermekem számára, mely később egy életre szóló élmény marad a számukra.

A legkreatívabb és leghatékonyabban egy olyan autentikus környezetben tudnak tanulni a fiatalok, ahol szinte magukba tudják szippantani a tudást és a kultúrájuk gyökereitől megismerni szokásaikat. Nem csak a hagyományos ételeik készítését ismerhették meg, a fűszereket, a szokásaikat, kultúrájukat múzeumokon keresztül a helyiek segítségével, mindezt anyanyelvükön, örmény nyelven. Természetesen nyelvi segítség is rendelkezésükre áll.

Az első napon a megérkezést és a pihenést követően a résztvevők egymás megismerésével töltötték az időt, ahol az általános információcserét követően játékos csoport feladatokat kaptak.

Nagy hangsúlyt fektettünk az anyaország nyelvének elsajátítására, mely mindennap különböző szinteken zajlott: teljes nap játékos módszerekkel, ahol mondókákkal, versek és énekek segítségével tanulták a nyelvet.

Az örmény vallás megismertetése szintén nagy szerepet töltött be a tábor ideje alatt: Edzmiazin, az örmény vallási központ meglátogatása, Khor Virab, az örmény keresztény vallás bölcsőjének meglátogatása.

Az örmény diaszpóra bemutatása és fiatalok tehetséggondozásának: a Diaszpóra Minisztérium látogatása és előadásokon való részvétel, illetve a Tumo nevű intézmény látogatása, ahol ki is próbálhatták magukat fiataljaink a sokszínű program és játék keretein belül.

Mindezen kívül lehetőségük nyílt az anyaország legszebb és legérdekesebb helyeinek meglátogatására: az Aragatz hegységben túráztak, Garni, a ma már Világörökség tagjának, a híres történelmi jelentőséggel bíró templomerődítmény látogatása, a Sevan tó, ami a világ egyik legmagasabban fekvő édesvízi tavának meglátogatása.

Nem utolsó sorban a főváros, Jereván látogatása és megismerése kis csoportokban feladatok és rejtvények megoldásán  keresztül, a Történelmi Múzeum látogatása, ahol a történelemmel ismerkedhettek meg, illetve a helyi művész világba is bepillantást nyerhettek, a helyi jelentőséggel bíró művésztelep meglátogatása során.

Továbbá olyan multiplikáló hatást értünk el a fiatalokon keresztül, mely a jövőben további sikeres programokat von maga után a hagyományőrzés és értékek ápolása talaján, hiszen a legjobb hír száj hagyomány útján terjed. Nem utolsó sorban a tábor ideje alatt tanultakat, tapasztaltakat családtagjaik és barátaik körében is tovább tudják adni.

Orlay utcai örmény templom és múzeum, kilencvenes évek legeleje. Amikor több, mint két évtizeddel ezelőtt zöldfülű gyakornokként, leültem Aznavour mellé, azt beszéltem be magamnak, hogy ő pont olyan lehet, mint az én örmény nagyapám, akit én csak fényképről ismerhettem. Megszeppentem és elbátortalanodtam a tudattól, hogy a francia sanzon legnagyobb királya ül velem szemben a paplak réges-régi karosszékében. A fejemben  oldschool rap-zenék mély basszusai dübörögtek, de már akkor is éreztem valami rokonságot e két beszélve éneklő műfaj között. Sanzon és rap. Egyszer majd bemutatom őket egymásnak, mint tette ezt Chévalier Aznavourral, amikor összehozta Piaffal...

Hogy két évtized múlva darabot írok majd Aznavour életének villanásaiból az ott, szemben az Öreggel, eszembe sem jutott volna. Buta tucatkérdésekkel bombáztam és ő türelmesen válaszolt a százezredik ugyanúgy feltett kérdésre. Szeretet és derű sugárzott belőle s áradt felé is szüntelen a karosszékét körbevevő örmények karéjából. Ez egy ilyen egymásból táplálkozó szeretet és energia. Ilyen... létezik, átélhető, erőt adó. Most 2015-öt írunk. Aznavour betöltötte a 91-et. Nem is emlékszik talán, hogy Budapesten, hogy telt ideje. Én is csak próbálom felidézni ezeket az eltűnt pillanatokat, azt a röpke fél órát, amit vele tölthettem.

Miért róla szól az Urartu Örmény Színház legelső saját produkciója? Miért pont Aznavour? Mert Ő pont mi vagyunk. Sorsa úgy nem tipikus, ahogy mégis az. A diaszpóra lét szűk keresztmetszetéből hódítja meg  az egész világot és azt a hazát, amely családját a genocídium tűzviharából kimenekítve befogadta. Ő francia lett ízig vérig, míg Agárdi Gábor például magyar, Cher amerikai... Aznavour nemcsak örmény, ő a huszadik századi emberke, akinek hosszú az útja, és noha eleve elrendeltetett, a teremtő mégsem fedi fel előtte a titkokat: feladványok,akadályok, kétségek, kudarcok fény és árnyék között vezeti végig, pont úgy mint minket. Ez az út kell ahhoz, hogy megszülessenek a dalok. Megszülessenek játékból, szenvedésből, kitartásból, a poros és közönséges utca forgatagából, aztán olyan sugárzók legyenek, mint a röntgen, ami könyörtelenül átvilágítja teljes lényegünket.

                                                                                                                                                                                                              Diramerján Artin

Az örmény népirtás 100. évfordulóján tüntetés a török követségnél.

Néhány méterre a török követségtől.

Sem a magyarokat, sem a turistákat nem érdekelte a dolog.

A törökök foglalták el a követség előtti járdát az örmények emlékező csoportja elől.

Sokan és hangosak voltak (az örményekhez képest).

Zászló és transzparens túltengésük volt. Az örmények így nem tehették le az emlékezés gyertyáit a török nagykövetség elé.

Az örmények ennyien voltak.

Az út túloldalán tüntethettek csak. Az érkezőket szinte egyenként kísérték a rohamrendőrök, óvva őket az esetleges atrocitásoktól.

Nem volt náluk se zászló, se tábla, csak gyertyák.

Senki sem foglalkozott a másik oldalon ordibáló törökökkel.

Örmény keresztet raktak ki gyertyákból.

Imádkozás és egy ének örményül.

Nem értettem a szövegét, de nagyon szomorú lehetett. Főként fiatalok jöttek el erre a flashmobra, de voltak néhányan az idősebb korosztályból is.

 A kép jobb oldalán álló magas, szemüveges férfi a pap.

A török ellentüntetők agresszív skandálása a kereszt kirakása után elhallgatott.

Ennyi … vége. Az engedély tizenöt percre szólt. A rendőrsorfal parancsnoka figyelmeztette az örmény flashmob szervezőit, hogy hamarosan menniük kell. A gyertyákat össze kellett szedni, nem hagyhatták a helyszínen.

Nem kádereztem le mindenkit, de talán 3-4 olyan ember volt ott, mint én, akinek nincs örmény gyökere.

És továbbra sem érdekel senkit a dolog.

2020-ban lesz Trianon 100. évfordulója. Kíváncsian várom, hogy a magyarok milyen érdeklődésre és együttérzésre számítanak a világ népei részéről sérelmeik iránt, tekintettel zéró érdeklődésükre 1,5 millió örmény, állati módon történt kiirtása tárgyában.

Nagyon szép idő volt. Gyalog mentem haza. Végig az Andrássy úton, majd a körúton a Margit-hídig.Talán 50 méterre attól, ahol az örmények tüntettek,felfigyeltem egy terepjáróra, mert a nyitott első ablakain nagyon hangos és szörnyű keleti zene ömlött ki. Meglepődtem, mert lengyel volt a rendszáma. Mellé érve láttam, hogy tele van rémes kinézetű fiatalemberekkel. A körúton elmentem legalább három török étterem mellett. Mindenütt az utcán is székek-asztalok. Mellettük népes török csoportok elterülve, hangoskodva. Otthon vannak... Voltak itt már 150 évig, az is nagyon bejött a magyaroknak, de ezt a mostanit láthatóan még jobban kajálják... az eseményről nem láttunk beszámolót sem a közszolgálati tévé híradójában, sem máshol. Így az emberek azt hihetnék, hogy a magyarországi örmények nem emlékeztek meg a genocídium másfél millió áldozatára a 100. évforduló emléknapján.

/ A beszámolót és képeit egy magyar emlékező készítette, aki együttérzését fejezte ki jelenlétével a megemlékezés helyszínén./

Sok-sok válasz nélkül hagyott megkeresés, éveken át húzódó egyeztetés, hárítás és terelések után az emléknap előtt egy héttel megszületett a nyílt levél, mely Orbán Viktorhoz címzi az Örmény Genocídium elismerésénék kérését:

Nyílt levél Magyarország Miniszterelnökéhez!

2015-ben az Országos Örmény Önkormányzat a magyarországi örmények közösségének legmagasabb közjogi intézménye, a hazai, a Kárpát-medencei és a nemzetközi örménységgel együtt emlékezik az Örmény Genocídium 100. évfordulójára. E kerek évforduló kapcsán, a tragikus történelmi tények hivatalos elismerése érdekében hozott történelmi döntést szerdán az Európai Parlament, s szólalt meg Rómában Ferenc pápa is.  E gesztusok elégtételt és reményt adhatnak az örmény népnek arra, hogy az eddigi 22 ország közé valamennyi uniós  tagállam csatlakozik az 1915-ös, másfélmillió ártatlan örmény ember, nők férfiak és gyermekek válogatás nélküli megsemmisítését jelentő népirtás történelmi tényének elismerésével.

Mint tudjuk, Magyarország még nincs azon országok között, amelyek hivatalosan is elismerik az Örmény Genocídium tényét, noha hazánk nemzetiségei között évszázadok óta élnek örmények, s jelentős részük a túlélők leszármazottaiként érintett a huszadik század legelső népirtásában.

Az emberiség ellen elkövetett bűn, amelyet megtörténte óta tagadnak Törökország kormányai és a török levéltárakban eddig egyáltalán nem volt kutatható, az pontosan felidézhető az osztrák, német, francia, amerikai levéltárakban, ott van az egyre kevesebb számú túlélő emlékezetében és ott kísért fájdalmasan a leszármazottak lelkében is. A népirtás tagadása, a hazugság és a történelemhamisítás olyan bűnpártolás, mely csak tetézi a gyalázatot, melyet az elődök elkövettek.

A magyarországi örmény közösség tisztelettel kéri Orbán Viktort, Magyarország miniszterelnökét, Magyarország kormányát, valamint a Magyar Államot az Örmény Genocídium késlekedés nélküli hivatalos elismerésére és arra, hogy ne vegyen részt abban a szégyenteljes bűnpártolásban, amely az Örmény Genocídium tagadásával, elhallgatásával és cinikus  relativizálásával megvalósul.

Hiszünk abban, hogy a magyar nép világban elfoglalt történelmi helye, szerepe és keresztény identitásának ereje azok között tartja Magyarországot, akik nem hunyhatnak szemet ártatlan milliók kegyetlen elpusztítása felett. Ez az állásfoglalás különösen fontos olyan időkben, amikor a történelem leggyalázatosabb pillanatai napjainkban is megismétlődni látszanak, hiszen keresztények, köztük örmény keresztények tízezrei esnek áldozatul a legsátánibb terror ámokfutásának.

Budapest 2015. Április 17.

Országos Örmény Önkormányzat

UI: Az Örmény szervezetek április 24-én este gyertyás megemlékezést szerveznek Budapesten, amelyre mindenkit várnak. A pontos helyszínről a diaszpóra21 facebook oldalán lehet többet megtudni a jövő héten!

Interjú Faragó Lászlóval, Gyöngyös város polgármesterével.

Gyöngyös polgármestere, Faragó László azután adott telefoninterjút, hogy az azeri testvérváros szándéknyilatkozat kapcsán kirobbant botrány fejleményeként az Országos Örmény Önkormányzat vezetőivel is találkozott. Az elmúlt héten a Jobbik, valamint az azeri nagykövetség kommunikációjából is az derült ki, hogy testvérvárossá fogadási szándéknyilatkozat került aláírásra. A dolog szépséghibája, hogy mindez egy nem regnáló polgármesterrel, egy vitatott státuszú területen fekvő, nem azeri várossal történt. És még más sem stimmel.

Diaszpóra21:  A sajtóból nyomon követhettük az eseményeket, összefoglalná röviden, hogy mi a jelenlegi álláspont?

Faragó László: Rögtön az elején tisztáznám, nem testvérvárosi szándéknyilatkozatról volt szó abban a dokumentumban, amit aláírtunk.

Diaszpóra21: A többi résztvevő mégis így kommunikálja. A jobbik orgánumai és az Azerbajdzsáni nagykövetség is félrevezető módon láttatná az eseményeket?

Faragó László: Ezt inkább tőlük kellene megkérdezni. Mi mindössze a keleti nyitás jegyében történő kapcsolatfelvételről beszéltünk, amit orosz, török, iráni, kazah és kínai városokkal is kötöttünk. Az egész, amibe Susha város kapcsán elég szerencsétlenül belekeveredtünk és, amibe már a nagypolitika is rendesen belefolyt a keleti nyitás kapcsán zajlott. Vona képviselő úr, aki Gyöngyös szülötte keresett meg és hozta ezt a kapcsolatot az Azerbajdzsán nagykövetséggel.

Diaszpóra21:  Állásfoglalás az önök részéről, hogy egy vitatott jogi státuszú területen lévő várossal és nem a jelenlegi örmény polgármesterrel, hanem egy állítólagos korábbi azerbajdzsán vezetővel került aláírásra a dokumentum?

Faragó László: Nem állásfoglalás és el kell ismernem, hogy szerencsésebb lett volna más személlyel, más körülmények között aláírni ezt a szándéknyilatkozatot.

Diaszpóra21: Nem érzi azt, hogy felültették? Hiszen azeri részről feltételezhető, hogy szándékos volt a „tálalás”.

Faragó László: Inkább nem kommentálom, mi jóhiszeműen jártunk el. A nagypolitikát pedig jobb lett volna kihagyni.

Diazpóra21: Mi lesz a sorsa az aláírt dokumentumnak?

Faragó László:  Egyáltalán nem biztos, hogy lesz folytatása a dolognak. Ha nem sikerül értelmes tartalommal megtölteni, akkor nem lesz folytatás. Ezzel részemről le is zártam az ügyet, nincs is értelme többet beszélni róla.

Diaszpóra21: A botrány kirobbanása után mégis milyen lépéseket terveznek?

Faragó László: Szeretném hangsúlyozni, hogy nem állt szándékunkban megbántani a Magyarországon élő örményeket, mint, ahogy bárki mást sem. Sajnáljuk, ami történt és terveztem, hogy meghívom az örmény kisebbség képviselőit, de ők megelőztek és hamarabb bejelentkeztek.

Diaszpóra21:  Olyannyira, hogy a találkozóra már sor került. Mi történt ezen a megbeszélésen?

Faragó László: Úgy érzem tisztáztuk, amit lehetett. Tényleg jó hangulatban, nagyon szívélyes és baráti légkörben zajlott és megállapodtunk abban, hogy nyitottak vagyunk Susha város valódi örmény polgármesterével is felvenni a kapcsolatot, és készen állunk gazdasági, oktatási, kulturális területen is partnerek lenni. Talán a nyári uborkaszezont követően, ősszel leülhetünk konkrétumokról is beszélni, mert szóba került néhány nagyon ígéretes üzleti lehetőség is. De erre majd térjünk vissza ősszel.

A gyöngyösi testvérváros botrány kapcsán, ha nem lenne véresen komolyan mai a dolog, akkor azt is hihetnénk, hogy egy Mikszáth novella kelt életre, de aztán fejet is hajtok a mester életműve előtt, hiszen ő maga is csak a valóságból dolgozott, ebből az elképzelhetetlen magyar rögvalóból.

Azeri részről egyszer már felültették kormányunkat egy nagy diplomáciai botrányhintára, ám hogy ezt rövid időn belül másodszor és harmadszor is sikerül megtenniük az már több, mint gyanús. Előbb a Magyar Postát is belekeverve az egész hazai médiát, majd néhány nap múlva egy magyar város, Gyöngyös legmagasabb rangú vezetőjét sikerült megvezetniük.

Az előzményekről talán csak annyit, hogy a baltás kiadatása előtt és azóta is gőzerővel dolgozik az azeri PR gépezet, melyhez „komoly” stratégiai partnert is talált a Jobbik, illetve kormányunk személyében. Nem volt elég tehát a baltás gyilkos kiadatását nemzetközi diplomáciai botránnyá eszkaláló, átverő gesztus, a napokban az azeri nagykövetség a Magyar Postával történő közös bélyegkiadásról kommunikált. Az egykori diktátort ábrázoló kiadványról – minimális oknyomozói firtatás után - hamarosan kiderült, hogy mindössze egy magánkezdeményezésről van szó, melyben a Magyar Posta nem vesz részt. A vállalat részéről ezt nyilatkozatban erősítették meg, s a sajtóban megjelent valótlanságokat fordítási tévedésnek állították be. Pedig a valótlanságokat az azeri propaganda a nagykövetség szócsövén keresztül félreérthetetlenül kommunikálta: szó sem volt tévedésről, csak a részükről már unalomig megszokott, félrevezető manipulációról, amibe előszeretettel vonnak be megvezetett, butuska európai szereplőket, politikusoktól kezdve sajtómunkatársakig, akik mit sem sejtve sétálnak bele a csapdába.

Pont úgy, mint Faragó László, Gyöngyös polgármestere, aki jóhiszeműségét hangoztatva, de bizonyára bakui utazgatások és egyéb „önzetlen” pusztán a várost szolgáló gazdasági érdekek reményében fogadta a Jobbik főnök Vona Gábor kalauzolásával érkezett azeri küldöttséget Bayram Safarov, állítólagos polgármester vezetésével, aki remélhetőleg csak névrokona a baltás gyilkosnak. A nemes cél, hogy testvérvárosi szándéknyilatkozatot írjanak alá Gyöngyös és az örmény karabahi Susha városa között. És most megálljunk! Ha az átlagember nem kapja fel a fejét azonnal, abban még nincs is semmi különös, de hogy egy ilyen szituációba önként és dalolva gyalogol bele egy felkészült városatya és valamennyi még inkább felkészült tanácsadója, sajtósa stb, az már mikszáthi kategória. Karabah nemzetközi jogi státuszáról, még talán a gyerekek is tudnak. A  terület szinte teljességgel örmények lakta, jelenleg is örmény fennhatóság alatt áll, bár Azerbajdzsán akár katonai, háborús eszközökkel is magának szeretné tudni. Miután Azerbajdzsán egy mindössze néhány évtizedes múlttal rendelkező, korábban sosem létezett ország, ennek történelmileg és politikailag sincs alapja. Faragó László polgármester, általa elismerten tájékozatlanságból egy olyan delegációt fogadott, amelynek vezetője valótlanul állította magáról azt, hogy ő polgármester, s nyilvánvalóan nem volt lehetősége jogszerűen szándéknyilatkozatot aláírnia egy olyan város nevében, amelyben nem él, és amelynek jelenlegi valódi vezetői semmit sem tudnak a kezdeményezésről. Ezen a szinten akár meg is rekedhetne a dolog a politikai szélhámosság szintjén, ha a bili nem borulna ki és nem asszisztálna hozzá rosszhiszeműen egy legitim nagykövetség, valamint fogjuk úgy fel, hogy jóhiszeműen de sandán egy megválasztott magyar polgármester Faragó László úr, aki ezzel az ostoba, égbekiáltó szamársággal, mit sem sejtve beletenyerel a nemzetközi diplomáciába. Talán csak ekkor derült ki számára, hogy megvezették és csúnyán felültették, mert a Bakui látogatás mellé remélt palacsintába finoman szólva nem csokoládét töltöttek újdonsült azeri barátai. És ez bűzlik. Nem is maradt más hátra mint kihátrálás és zavart mentegetőzés. Az újságírói kérdésekre pedig nemnyilatkozás, ami ugyebár az egyik lehető legrosszabb védekezés. És ha a jó erkölcsöt vesszük alapul, akkor az egyetlen további lépés, amit megtehet, akár képviselő testülete révén is, visszavonni a magyarországi örmény kisebbséget is megbotránkoztató, sértő állásfoglalással felérő szándéknyilatkozatot.

Mocskos ügy! Félelmet keltő. Mi az üzenete? Előre bocsátom, apám révén örmény származású vagyok. Amennyire édesanyám révén magyar és ezt fontos leírni bármi előtt, hiszen Itt élek sok száz örmény származású honfitársammal együtt és rajongva szeretem ezt az országot, bármilyen nehezek is a hétköznapok. Sosem féltem, minden nap úgy kezdem a napot, hogy van hitem és vannak terveim. Három pici gyermek mellett ez a legkevesebb...nem?

De most mintha elbizonytalanodtam volna... A gyilkos, aki azért öltött egyenruhát, hogy minél több örményt mészárolhasson, néhány éve Budapestre érkezett Azerbajdzsánból. Onnan, ahol még a huszadik század végén is pogromszerűen törtek rá ártatlan családokra lakásaikban, fényes nappal az utcán gyilkolták le őket, csak azért mert keresztények és örmények. Ez még Bakuban, Szumgait-ban történt, abban az országban, amit itthon az idei Euróvíziós dalfesztivál fénypompás díszleteiből ismer csak az egyszerű magyar ember. Pont azt tette ez a Budapestre keveredett szörnyeteg is, amit a pogromokból otthon már megtanulhatott. Éjszaka, álmában tört rá örmény diáktársára, a Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában és egy baltával brutálisan kivégezte őt...

Sokkolta a magyarországi örmény közösséget, ami akkor megtörténhetett. Világossá vált sokadszorra, hogy a vérgőzös gyűlölet nem áll meg az országhatárok előtt, hanem repülőre száll és megkeresi az alkalmat, hogy gyászt és fájdalmat okozzon. Az azeri gyilkos néhány év - az azerbajdzsáni börtönökhöz képest ötcsillagos ellátást nyújtó - magyarországi fogva tartás után, egy különös - bár kiábrándítóan kézenfekvő, érthető és pitiáner módon beárazott -  diplomáciai kufárkodás eredményeként ma Bakuban ünnepelt akcióhős és előléptetett katonatiszt.

Örményt ölni dicsőség! Ez a ma igazi Azerbajdzsánja, ez a hivatalos álláspont és ez az üzenete az egész mocskos ügyletnek, a hazai és a világ valamennyi örményére nézve. Ebben a vérfagyasztó országimázsban működött együtt stratégiai partnerként Magyarország ( úgy értem Magyarország néhány politikusa ). Megalázó, félelemkeltő, szégyen, hogy üzleti érdek és politikai mindenek felettiség felülírhat emberséget és jóérzést, terrort támogat és azt sugallja: Jöjj Budapestre, ha örményt támad kedved gyilkolni és nemzeti hős leszel! 

Az azeri baltás gyilkos elengedése több mint szerencsétlen, jóhiszemű ballépés. Több mint fájdalmas amatőrizmus. Minden határon túl megy. Egy hazai dolgos, szorgalmas kisebbség lekezelő arcul csapása. Én még emlékszem, amikor MÖBK ( Magyar Örmény Baráti Kör ) feliratú sárga mezekben egy csapatban fociztam Orbán Viktorral egy jótékonysági meccsen. Ő talán elfelejtette már  és ártatlan lelkű gimnazistaként én sem hittem volna, hogy néhány évvel később inkább gyilkosokkal játszanak tovább egy csapatban a világpolitika egyre rémisztőbb Arénájában. Hölgyeim és Uraim, ezen a szinten már nincsenek véletlenek. Letagadhatatlan, hogy a külügy részéről tudtak és számoltak is a lehetséges következményekkel. Minden irányból szóltak a riasztók, érkeztek a figyelmeztetések. Mégis meg kellett lépni! Miféle mocskos érdekből? Persze minden jogszerű volt, és a nemzetközi törvényeknek megfelelő, Azerbajdzsán mégis magasról tesz ígéreteire és ránk is, miszerint a gyilkosnak folytatnia kell büntetésének letöltését. Ehelyett azonnali kegyelemben és számos juttatásban részesült. Ezzel Azerbajdzsán nemcsak az örményeket, de Magyarországot, kormányát, népét és törvényeit is megalázó gesztust gyakorolt az erősebbek és gazdagabbak primitíven gőgös fölényességével.

Bennem, és a hazai örményekben nincs gyűlölet, csak megrendülés. A fájdalommal és gyásszal 1915 óta megtanultunk együtt élni. Senki sem kért tőlünk bocsánatot a genocídiumban legyilkolt milliókért, nagyapám szüleiért és testvéreiért. Azt hiszem a most történtekre sem lesz őszinte, szemünkbe néző felelet, csak mellébeszélés és  politikai süketelés...

D.A.

Rsduni Hrant Szerkisz

Új Század

Az Új Század (Nor Tar) című, örmény nyelvű lap Budapesten működött, és összesen három számot élt meg. Szerkesztője, írója és életben tartója Rsduni Hrant Szerkisz volt, aki hatalmas lelkesedéssel és felelősséggel indította útjára ezt a lapot. Igyekezett minden olyan eseményről tudósítani a magyarországi örményeket, amelyek fontosak lehettek. Napi munkája mellett is mindig tudott időt szakítani a honfitársaira, segítette őket, ahogyan csak tudta. Foglalkozott szépírással is, novellákat, elbeszéléseket, verseket írt, örmény nyelven. Budapesten a két háború között az örmény társasági élet nagyon is meghatározó volt. Csodálatos bálokat rendeztek a szőnyeges üzletemberek, nagy vacsorákat adtak, ahol mindenről szó esett. Rsduni Hrant Szerkisz ezekről is rendre hírt adott a lapjában, sőt, folyamatosan közölte azokat az információkat is, amelyek a diaszpórában vártak azokra az örményekre, akik másik hazát kerestek. Mindig hangsúlyozta: örmény ember még sosem hozott szégyent a befogadó országra, s ez a legnagyobb feladat és felelősség.

   - A Petőfi Sándor utcában laktunk – meséli a lánya, Birike – Apám 83 éves volt, amikor meghalt, de nem volt öregember. Mindenről lehetett vele beszélgetni, nagyon jó humorérzéke volt, állandóan viccelt. Sokan keresték fel őt hosszú élete során, s ő mindenkinek segített. Volt egy időszak az életünkben, amire csak úgy emlékszem vissza, hogy szinte egymásnak adták a kilincset nálunk az Örményországból, Törökországból áttelepülők. Esténként mind ott ültek a szőnyegen, amelyekre párnákat dobáltak szét, és beszélgettek. S ott volt a kezükben a morzsoló, ez a rózsafüzérhez hasonló lánc, amely harminckét szemből áll. Az apámé borostyánból készült, és szinte feketére érett, ez is mutatja, hogy folytonosan a kezében volt. Ma a vitrinben őrizzük.

Apám, aki Konstantinápolyban született, és fejedelmi családból származott, konokul ragaszkodott ahhoz, hogy szülőhelyét az eredeti nevén említsük, és ne használjuk a későbbi nevét, a Sztambult. 1915 előtt menekült el, s ennek komoly oka volt. Konstantinápolyban az örmények, görögök, spanyol zsidók külön negyedben laktak. Az örmények nagyon szorgalmas emberek voltak, gyarapodtak, s a törökök nem nézték ezt jó szemmel. Például nem adtak pénzt arra sem, hogy iskola épüljön a negyedben, de az örmények nem estek kétségbe, építettek egyet maguknak. Méghozzá úgy, hogy minden család, attól függően, mennyire volt tehetős, felajánlásokat tett. A nagyapám, aki nem volt gazdag, azt vállalta, hogy minden esztendőben kifestette az iskolát. Ingyen. Mások a padokat készítették el, megint mások tanszereket vásároltak. Konstantinápolyban örményül is beszélhettek, mivel elég zárt közösségben éltek, de másutt, a kisebb városokban, vagy falvakban nem volt erre lehetőség. Aztán egy napon elindult a szörnyű pogrom. A törökök éjszaka beosontak az örmény negyedbe, és a keresztények ajtajára egy nagy keresztet festettek. Lezárták az utcát elől és hátul, hogy senki se menekülhessen, s betörtek a házakba, akit ott találtak, az élve nem maradt. Egyszerűen kilökték a tulajdonost az ablakon. Legyilkolták és megcsonkították az asszonyokat, és az utcára lökték őket. Apámnak tehát szöknie kellett, ha életben akart maradni. 1909-ben hagyta el Törökországot, s Erdély felé indult, mert hallotta, hogy ott befogadják az örmény menekülteket.  Menet közben találkozott egy emberrel, aki szőnyeges volt, ő tanácsolta, hogy jöjjenek inkább Budapestre, mert itt könnyebben találnak munkát. Így  együtt érkeztek meg Magyarországra.

A mi családunkban sokféle nemzetiség keveredett, de úgy látszik, hogy az örmény gének rettenetesen erősek, mert én nagyon hasonlítok apámra, kívül és belül. Örménynek is vallottam magam mindig, de hát ez nem is csoda, hiszen mindig rengeteg örmény vett körül. A lakásunk sokszor olyan volt, mint egy tranzitszálló, egymásnak adták a kilincset az örmények, ki tudja, honnan kapták a címet, de mind úgy érkezett, hogy mutatták apámnak a cédulát, amelyen az ő neve és lakhelye állt. A legtöbb látogató szőnyeges volt, mind a háború előtt érkezett. Apám életében még a földszinten laktunk, s hát mindig tele volt a lakás mindenféle emberekkel, szombat-vasárnap valósággal hemzsegtek az örmények a konyhában, a szobákban. Ha éhesek voltak, tudták, hol az étel, már nem is kellett kérdezni, mindenki evett, amit talált. A szőnyegüzletben, a Ferenciek terén, majd később a Kossuth Lajos utca kettőben is ugyanez volt a helyzet. Könnyű volt megtalálni, mert már a bejáratnál fel volt szegezve egy gyönyörű szőnyeg. Apán nagyon ügyes volt a szakmában, később a Nemzeti Múzeum antik szőnyegeinek is a szakértője lett, ő ellenőrizte, javította ezeket. Sok fényképet őrzök, az egyiken apám áll az üzlet előtt, látszik a szőnyeg is, meg bent a boltban a lányok, és anyám, ahogyan dolgoznak. A többi szőnyegesről is van képem, például Garabetről, meg Artinról, nekik a Régiposta utcában volt az üzletük. Garabet a Molnár utcában lakott, Szuren a Szarka utcában, Vártán bácsiék a Bródy Sándor utcában, Melikiánnak meg itt volt az üzlete. Egyszóval sok örmény élt a belvárosban, és mind szőnyegesek voltak. De soha senki sem volt féltékeny a másikra, hanem segítették egymást, főként, mivel nem mindenkinek volt tehetsége ahhoz, hogy saját üzletet nyisson. Voltak, akik csak javítottak, elmentek azokhoz, akiknek üzletük volt, s tőlük kaptak munkát, Aztán otthon mókolták a szőnyegeket, a kész munkát pedig visszavitték a boltba. Akkoriban nem volt ritka látvány az örmény ember, amint a vállán két-három hatalmas, összecsavart szőnyeggel ballag a Váci utcában… Ilyen volt Avanesian Gurgen is.

Aztán össze-vissza költöztek az örmények is, hol itt, hol ott alakítottak ki új, az előzőnél még jobb üzletet, de maradtak a belvárosban. Szahaknak például volt egy boltja az Eskü téren, aztán az Irányi utcában, meg a Kossuth Lajos utcában.

KINEK AZ ÉRDEKE?

1992-ben az azeri agresszió következtében kirobbant katonai konfliktusnak polgári lakosok is áldozatul estek, melynek egyik legmegrázóbb eseménye a hodzsali tragédia volt. A bakui hivatalos álláspont még mindig azt sugallja, hogy a civileket az örmény katonák mészárolták le, noha számos vizsgálat és nyomozás is bizonyítja, hogy a menekülteket egy létező védett vonalról valakik szándékosan terelték a hadszíntér fegyvertüzébe. 

Hamisítás és hazugság

A hodzsali eseményekkel kapcsolatos hamis propaganda torzítása és ferdítése nem más, mint az emberi tragédiák kihasználása, gyűlöletbeszéd és örményellenes hisztéria keltése a rasszizmus minden jól ismert, átlátszó megnyilvánulásával, így kívánván démonizálni az örmény népet a nemzetközi közösség szemében.
A hodzsali események, amelyek polgári lakosok halálához vezettek, az azerbajdzsáni hatalmi harc és politikai ármánykodás eredménye, amely a legmeggyőzőbben tükröződik a kegmaga -sabb rangú azerbajdzsáni tisztségviselők beszámolóiban.

Újságírókat gyilkolnak
Azok az azerbajdzsáni újságírók, akik vizsgálódtak, aggodalmukat és kétségeiket fejezték ki a hodzsali események hivatalos azerbajdzsáni változatával kapcsolatban, vagy életüket vagy szabadságukat vesztették.
Így halt meg Csingiz Musztafajev, azerbajdzsáni operatőr akinek kétségei voltak a hivatalos változattal kapcsolatban és saját vizsgálatba kezdett. Az újságírónak az életébe került a moszkvai D-Press hírügynökségnek az azerbajdzsáni politikusoknak a hodzsali eseményekkel kapcsolatos bűnös-   ségéről szóló első riportja. Musztafajevet nem messze Agdantól tisztázatlan körülmények között meggyilkolták.

Másokat bebörtönöznek
Ejmulla Fatullajev, egy azerbajdzsáni újságíró a hivatalos változattól eltérő beszámolót készített. Azt írta: „És még a támadás előtt több nappal, az örmények hangosbeszélőkön át folyamatosan figyelmeztették a lakosságot a tervezett műveletekről és azt javasolták, hogy a polgári lakosság hagyja el a várost és a Kar-Kar folyó menti humanitárius korridoron keresztül meneküljenek. A hodzsali menekültek saját szavai szerint felhasználták ezt a korridort, és valóban, a korridor mögött telepített örmény katonák nem nyitottak tüzet rájuk. Az ANF (Azerbajdzsán Nemzeti Front – National Front of Azerbaijan, egy politikai párt) zászlóaljainak egyes katonái, bizonyos okokból, egy részüket  [a menekülteknek] Nahicsevanik falu irányába vezették, amely abban az időszakban az örmények aszkerani zászlóaljának az ellenőrzése alatt volt. A menekültek másik csoportját tüzérségi sor-tűz érte mialatt elérték az Agdam régiót.

Hiteles forrásból
"Amikor Aszkeránban voltam, beszéltem az aszkeráni közigazgatás helyettes vezetőjével, Szlavík Arusanjannal, és összevetettem az ő visszaemlékezését az eseményekre azokéval a hodzsali lakosokéval, akik tűz alá kerültek az azerbajdzsáni oldalról.
Megkértem Szlavik Arusanjant, mutassa meg azt a korridort, amelyet a hodzsali lakosok használtak, hogy elhagyják a várost. Megismerkedve a területtel, elmondhatom, hogy azok a sugalmazások, miszerint nem volt örmény korridor, alaptalanok. A korridor valóban létezett, különben a hodzsali lakosok, teljesen körülvéve az ellenséges csapatokkal , elzárva a külvilágtól, nem lettek volna képesek  megmenekülni a bekerítésből. Ennek ellenére a Kar-Kar folyó mögötti területen átvágva a menekültoszlop egyszer csak szétvált, és valamilyen okból az egyik csoport Nahicsevanik irányába indult. Úgy tűnik, hogy az ANF zászlóaljai nem a hodzsali civilek felszabadítására törekedtek, hanem a további vérontásra, hogy így buktassák meg A. Mutalibovot, Azerbajdzsán első elnökét]…”
Ez az álláspont ellentétben volt a hodzsali események azerbajdzsáni   hivatalos változatával, mely szerint „az örmény fegyveresek tehetnek a hodzsali békés lakosok tragédiájáról”. Fatullajev vizsgálata az 1992-es eseményekről megfosztotta őt a szabadságától.
Fatullajev még mindig börtönben van, annak ellenére, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának 2010. április 22-i ítélete arra utasította az azerbajdzsáni kormányt, hogy azonnal engedje szabadon.

Azerbajdzsán korábbi elnöke, Hejdár Alijev elismerte, hogy Azerbajdzsán „korábbi vezetése szintén vétkes” a hodzsali események miatt. A Bilik-Dunjasi ügynökség szerint 1992 áprilisában a következőket mondta: „A vérontás előnyünkre lesz. Nem kellene beavatkoznunk az események menetébe”. Hogy kiknek „az előnyére” volt a vérontás, az mindenki számára világos. A Megapolis Express írta: „Nem lehet tagadni, hogy ha az Azerbajdzsáni Népi Front valóban távlati célokat tűzött ki, azokat elérték. Mutalibovot alkura kényszerítették és megbuktatták, a közvélemény világszerte megdöbbent, és az azerbajdzsániak és török testvéreik hittek az azerbajdzsáni nép hodzsali hamisított genocídiumában”
A fenti tények fényében nem kétséges, hogy a hodzsali eseményeket az azerbajdzsáni fél tervelte ki és követte el,  a saját népe ellen ezt a emberiség elleni bűntettet.
Az államilag támogatott örményellenes hisztéria és gyűlöletpropaganda később Budapesten egy örmény katonatiszt, Gurgen Margarian brutális meg gyilkolásához vezetett, akit álmában baltával gyilkolt meg Ramil Szafarov azerbajdzsáni katona, aki a NATO „Békepartnerségi” képzési program alkalmából tartózkodott Budapesten. Megdöbbentő, hogy e mészárost az Év Emberének nyilvánította az azerbajdzsáni korábbi belügyminiszter, Iszkander Hamidov.

Akopian Nikogosz
 

A történelem tudománya – naív hitünk szerint - objektív műfaj. Ha egy furcsa párhuzammal a tények tengerét őrző rendszert egy banknak tekintjük, s az évszámok és történelmi események sokaságát hasonlítjuk az ebben a különleges emlékezetbankban őrzött pénzhez, érdekes összefüggésekre bukkanunk. Már a pénznemek értékét illetően. A történelem bankjegyei - tetszik, nem tetszik - már első ránézésre is különböző értékű valuták. Vannak köztük mívesen cizellált, ropogós bankók, gyűrött-rongyos, elhasznált papírok, de szép számmal sorjázik a kötegekben a tetszetős hamisítvány is.
Szakértő legyen a talpán, aki felismeri és kiszúrja közülük a hitványt, mert a kidolgozás egyre professzionálisabb. A történelem bankjegyhamisítói jobbára a politikusok közül kerülnek ki, de kezük alá dolgoznak a modern kor jellegzetes kulcsfigurái, a „projektérdekelt biznisztörténészek”, hackerek, lobbysták. Szájíz, téveszme, szereplési vágy, politikai és anyagi érdek által vezérelten vagy csak tudatlanságból és műveletlenségből megkísérelt és végigvitt gondatlan-szándékos múltgyalázást követnek el. Ez jóval túlmutat a hamisításon, valójában felér az emberöléssel…és történelmi ténytől függően felér tömeggyilkossággal is.

Az örmény genocídium óta eltelt 97 esztendő nem volt elég ahhoz, hogy a megszámlálhatatlan áldozattal járó népirtás hivatalos történelmi és lelkiismereti ténnyé váljon, mely letagadhatatlan és cáfolhatatlan. Ami maradt a túlélőknek és leszármazottaiknak szerte a világon, az emlékezés tisztasága, s most ezt a kis maradékot is a politikai kétarcúság mocskolja be. Szimplán stratégiai szempontok szerint, óvatos beszédekkel vagy éppen üres semmit mondással.
A történelem  ellopása megkezdődött, de a riasztók az áldozatok és hozzátartozóik nevében most időben megszólalnak. Jelzik, hogy feltűnt egy „elkövetői csoport”, amely tagadja a cáfolhatatlant, és az áldozatok emlékét újabb és újabb meghurcolásnak teszi ki. Hangjukat Magyarország szabadon választott Parlamentjében is hallani lehetett. Egy jobbikos képviselő napirend előtt „rejtélyes” ismeretlenek által összeállított anyag felolvasásába kezdett. A forrás  készítői történészek bizonyosan nem lehettek, de  hazugságból  és  ferdítésből alaposan felkészítették  parlamenti kapcsolatukat.
A felszólalásnak küldetése volt. Kedvére kellett tennie a „baráti támogatóknak” , hogy az oly sok igazságtalanságot, erőszakot, megalázást, kifosztást, megsemmisítést végig szenvedő örményeket, a genocídium, az azerbajdzsáni pogromok áldozatainak és a Budapesten meggyilkolt örmény fiatalember emlékét, hazugságok révén becstelenítse meg. Ez ordenáré, gonosz ostobaság. Ha egyszer elhangzik és súlytalanul elszáll, akkor lehetne akár az azonnali felejtésé is. Szót sem érdemelne. De más időket élünk. Modern világunk digitális szégyenfalán visszavonhatatlanul ott reked, ha az elkövetők büszkén kiszögezik a web2 képernyőjére, s a butaság e pillanattól fogva perverz módon interaktívvá válik. Ez a mátrix ettől kezdve hamis valóságot, hamis hitet és meggyőződést kelt életre.
A történelemnek és tényeknek pedig csak hűlt helyét találjuk…

                                                                                                                                             Diramerján Artin

Íme a felszólalás. Nemsokára érkeznek a tények.

A borítón Szécsi András kisplasztikája látható, mely a MUOSZ székházbeli Genocídium tárlaton lett kiállítva.

Diákkorom nyarait többnyire vaskos történelmi regények társaságában töltöttem. Talán a második gimnáziumi év végén történt, hogy kikölcsönöztem a kerületi könyvtárból „A Musza Dagh negyven napja” című kétkötetes regényt.  Azt a kiadást, amelyik 1973-ban jelent meg  A Világirodalom Remekei sorozatban 130 150 példányban (!), téglavörös vászonba kötve.

Elsősorban a rejtélyes cím miatt esett a választásom Franz Werfel könyvére. A Musza Dagh nevű hegységről korábban soha nem hallottam, ahogy a 20. század eleji örmény népirtásról sem tanultunk az iskolában. Hazavittem tehát a közel nyolcszáz oldalas regényt, s ahogy a végére értem, újra elkezdtem elölről. Izgalmakban bővelkedett az a nyár: Werfel könyve életem egyik legnagyobb élménye volt és az is marad. Ráadásul a werfeli indíttatás nyomán az elkövetkező években igyekeztem minél többet megtudni az örmények tragédiájáról.

Ezen a diákkori nyáron találkoztam tehát először az örmény néppel és az örmény sorssal. Igen, „nép”-et írok, hiszen Werfel regényének a „főszereplője” maga a kiirtásra ítélt örménység – még akkor is, ha a történet főhőse a harmincas éveiben járó, előkelő örmény családból származó, Franciaországból nem sokkal korábban hazatért Gabriel Bagradjan. És a felesége, a francia Juliette, valamint tizenéves fia. Mert a Mózes Hegyén (ez Musza Dagh magyar megfelelője) élő több ezer örmény kilátástalan sorsa, reményen túli ellenállása a regény „tárgya”. Ahogy az olvasó halad előre a terjedelmes regényben, egyre több szenvedéssel és szépséggel, kilátástalansággal és emberi elszánással, erkölcstelenséggel és jellemnagysággal találkozik a könyv lapjain. Illetve Mózes Hegyén és környékén.

A címbeli mondatot a regényből emeltem ki: a török belügyminiszter, Talaat bej deportálási parancsa önmagáért beszél. Igaz, maguk az érintettek, a pusztulásra kijelöltek az első napokban erről semmit sem tudtak. Talán csak homályosan sejtették a bekövetkező borzalmakat, hiszen az örményirtás nem előzmények nélküli.

Az örmények regénybeli deportálása „sikeresen” zajlik, de a Mózes Hegyén élők nem engednek az erőszaknak: ők az ellenállást választják, a barbárság ellenében fölmutatják az egyetlen lehetséges értékrendet. A méltatlanul elfeledett, kiváló magyar író, Thurzó Gábor írta 1945 őszén Werfelre emlékező írásában a Mózes Hegyén ellenálló örmény közösségről:

„A keresztény Európa jelképe ez a közösség, melyet el akar önteni a pogány barbárság, ki akar fosztani hitvallása jogaiból, emberi életéből - Ararát a vízözön tengerében. E közösség szívében hordja mindazt, amiért élni érdemes: a szeretetet, humánumot, hősiességet, tisztaságot - ami fenyegeti: a gyűlölet, embertelenség, gyávaság, hitetlenség. Tudja, hogy e harcban feléje tekint a szebbik Európa, tudja, hogy nem szabad engednie, s kitart a reményen is túl.”

Mennyi remek jelenetet lehetne most felidézni Werfel regényéből! Például Gabriel Bagradjan látogatását Rifaat Bereket agánál, aki többek között ezt mondja a fiatal örménynek: „Gonosz tanítás a magunk hibáját a szomszédban keresni.” Vagy ki ne emlékeznék Gabriel feleségének, Juliette-nek az örmény tájról szerzett tapasztalataira, például erre: „Aki nem kóstolta, el sem tudja képzelni, milyen édes és zamatos örmény földön a barack.” Vagy az elbeszélőnek arra a megjegyzésére, hogy „az örmények szeme majdnem mindig nagy, az évezredes fájdalmaktól riadttá kerekedett szemek”. És a korabeli örmény mondásra: „Inkább pusztuljunk el Törökországban testileg, mint Oroszországban lelkileg.” Igen, jól tudjuk: nemcsak a törökök vették ki részüket az örményirtásból, a későbbi Szovjetunó területére menekültek közül is sokat megölt a kiépülő bolsevik hatalom.

És még mennyi emlék a könyvből! Ahogy Werfel „adagolni” tudja a szenvedést! Itt van például Zejtun település polgármestere, Nazareth Csaus. Az idős ember talpbotozás utáni sebeit savval öntik le, Csaus iszonyatos kínok között hal meg, miközben a börtön ablaka alatt janicsárzenekar játszik: „Síppal-dobbal kellett túlharsogniuk a megkínzott ember kiszűrődő jajveszékelését.” Csaus halála után tömegméretekben ismétlődik meg a szenvedés: látjuk a deportált zejtuniak - köztük száz árva gyermek!! - gyalogmenetét („vándorló szőnyeg sorsokból szőve” – írja az ifjúkorában költőként debütált szerző), követjük őket azon az úton, amely Talaat bej és elvbarátai szándéka szerint a kopár sivatagba, a semmibe, a lassú halálba vezet.

Számomra a regény egyik legmegrázóbb fejezete ma is Johannes Lepsius német lelkész - „az örmény nép Isten által küldött védangyala” - beszélgetése Enver pasával. Lepsius azért keresi fel a legfőbb török vezetőt, hogy az örményekkel való békére ösztökélje. Hosszú beszélgetésük során mondja a pasa: „Az ember és a pestisbacilus között nem lehet béke.” Lepsiusban egy világ omlik össze, küldetése kudarcát felismerve nézi a kicsiny, jelentéktelen ember arcát, „annak az arcát, aki kívül áll a bűnön és a bűn kínjain”. Mert ez az egyik legszörnyűbb felismerés: az örményirtás egyik fő felelőse tényleg nem érzi „a bűn kínját”, immunis az erkölcsi parancsokkal szemben.

Hosszan idézhetném még emlékeimet erről a nagyszerű regényről, de most csupán a záró képet elevenítem fel. A Mózes hegyén kitartó, megtizedelt örményekért mentőhajók érkeznek. Gabriel Bagradjan - kinek a fia ekkor már halott - nem megy a többiekkel. Egyedül van „a Musza Dagh sziklás lejtőjén, amely olyan üresen nyújtózik, mint a teremtés napján. Csak ketten vannak itt, Isten és Gabriel Bagradjan. És Gabriel Bagradjan Isten kegyelméből valóságosabb, mint bármely ember és bármely nép!” Mert miközben az örmények maradéka megmenekül, Gabriel úgy érzi, az ő küldetése ebben a világban véget ért. Gabrielt fia sírja mellett látjuk, amikor egy török golyó szétzúzza a halántékát, ő pedig a fejfát magával rántva zuhan a földre.

„És fiának a keresztje feküdt a szívén” – ez a regény utolsó mondata. A Musza Dagh védelmét megszervező Gabriel és fia halott, de a tengeren a túlélőkkel már útnak indulnak a hajók.

„Ama napokban, amikor első verseimet írtam, megesküdtem, hogy mindig és mindenütt az isteni titkot és az emberi élet szentségét fogom dicsőíteni - a korral nem törődve, amely gúnnyal, dühvel és közönnyel fordul el életünk e végső értékeitől" – írta 1941-ben, néhány évvel halála előtt Werfel. Az örmény nép tragédiájáról szóló monumentális regénye is az emberi élet szentségét hirdeti. Werfel éppen azért nagy író, mert korszerűtlen. Mert arról szól, amiről a mai kor inkább hallgat.

Kevés népnek adatott meg, hogy ilyen irodalmi „védangyala” legyen, mint Franz Werfel. Irigylem is az örményeket. Én is Werfel regényét olvasva szerettem meg az örmény népet, értettem meg valamit az örmény sorsból. Ilyen az irodalom természetrajza. S most már nincs visszaút: amíg élek, ott bolyongok én is a Musza Dagh sziklás lejtőjén.

Szalay László

Ma délután négy órakor ismét fejet hajtunk a budapesti örmény kőkeresztnél. Közben arra gondolunk, hogy a népirtás, amely 97 esztendővel ezelőtt kezdődött, még nem ért véget. Hazugságok, táplált, szított gyűlölet, történelemhamisítás, ferdítés és zavart csend veszi körül... a lelkekben és a szavakban a genocídiumnak 97 év elteltével sincs vége.

https://www.youtube.com/watch?v=3GHi6nkkuXs

Az alcím egy vízmosta erdei mélyútra utal, amely ahhoz a fűtetlen hétvégi házhoz vezetett, amelynek nádfonatos kempingasztala körül egy kemény tél egyik pénteki éjszakáján lerakták a Lap alapjait. Pontosan 25 évvel ezelőtt indult útjára a Pirkadat irodalmi folyóirat. 1987-ben pusztán politikai okokból is vakmerő vállalkozás volt független irodalmi újságot indítani.
Még akkor is, ha a publikálók egytől egyig gimnazista garabonciások a Kölcseybõl - kivétel Térey, aki debreceni diákként került a Körbe. A kivitelezés, a nyomdai háttér a korszak lehetőségei szerint mind-mind házilagos volt, ám az alkotók egészen 89-ig életben tudták tartani a lapot. Betiltás, zugterjesztés, féltitokban szervezett irodalmi estek kovácsoltak közösséget az egykori Pirkadat köré. Huszonöt esztendővel később a bravúros szervezésnek köszönhetően most valamennyi egykori alkotó újra összejön egy baráti este erejéig, hogy felidézzék a legendás Pirkadat éveket. Egykori írások, azóta meghaladott versek, szárnypróbálgatások és eltitkolt történetek is elhangzanak majd ezen az estén Térey János, Diramerján Artin,  Kussinszky Péter, Dénes László, Pálffy Norbert, Fórján Dávid, Fekete Béla, vagyis a Pirkadat-Kör előadásában. Helyszín és időpont: „Télikertem” klub étterem, a Dohány utca, Kazinczy utca sarkán. 2012. április 17. kedd 19 óra.

Kelet-Törökország és az Ararát megmászása - Ázsia

Gergelyfy Zsolt 2011.07.30.

Már magasan áll a Nap, mikor felébredek. A repülőn ülök, alattam a Van-tó 1719 m-en elterülő három és fél Balaton nagyságú türkizkék víztükre csillog, és balra tőlem egy hófoltos vulkáni kúp emelkedik: a Süphan 4058 m magas csúcsa. A tó keleti partján a gép hirtelen ereszkedni kezd, és a fentről is igen rövidnek tűnő kifutópályán landol Van városának határában. Gyors csomagkeresés – ami itt nem nehéz, mivel Van archaikus repterének egyetlen csomagszállító futószalagján könnyen előkerülnek a nagy zsákjaink.

Van városa ma egy kaotikus keleti betonváros: köszönhető ez annak, hogy a város függőkertjeit, öntözött földjeit megteremtő örmény őslakosságot 1916-ban Enver-pasa utasítására a Szír-sivatagba deportálták. A deportálásoknak az első világháború leple alatt közel másfélmillió ember esett áldozatul. Mindezek után néhány évre még egy földrengés is sújtotta a tóparti várost, aminek következtében romba dőlt az összes, a háborúban épen maradt épület. A pusztítás oly mértékű volt, hogy a települést soha sem építették újjá: a mai város is csak kissé távolabb a tótól, az egykori termőföldek helyén épült fel. A régi városból csak néhány romba dőlt templom, és néhány dzsámi  maradt, na meg a 3000 éves fellegvár, amelyet még az Urartui-birodalom idején építtetett I. Szarduri urartui uralkodó, fővárosa fölé. A vár még mai is áll, állnak a sziklafalba faragott sziklasírok, és állnak azok az ókori vízvezeték-csatornák is, amelyek a nyár közepén is hófoltos hegyekből vezetik le a mai napig az olvadékvizeket a városba.

Van városa ma egy poros, jellegtelen betonváros. Pedig hajdanán az Örmény-felföld egyik leggazdagabb városa volt. A 3000 éve az Urartui-birodalom idején épített öntözőcsatornák még a múlt században is öntözött függőkerteket, gyümölcsösöket és szántóföldeket tápláltak. A várost kereskedelmi karavánutak érintették, és vegyes etnikai összetétele színes kultúrát éltetett itt, az ősi Selyemút mentén. Aztán II. HYPERLINK "htp://hu.wikipedia.org/wiki/II._Abdul-Hamid"Abdul-Hamid szultán uralkodása idején a gazdaságilag megerősödött örmény városok által kirobbantott függetlenedései mozgalmak nem igazán tetszettek a Fényes Portának, melynek fénye egyre halványodott. Ezért 1894-95-ben egy mészárlássorozat keretében az Oszmán birodalom megpróbálta megtörni az anatóliai örmény városok hatalmát, de nem járt sikerrel. Ezt követte 1909-ben az Adanában végrehajtott kegyetlen mészárlás, hol 30 000 keresztényt – zömében örményeket – öltek meg. De mindezek a viharok elkerülték a messze keleten, a hegyek közt fekvő Vant. Egészen 1915-ig. Ugyanis 1914-ben Törökország is  belépett az I. Világháborúba, és az egyre gyengülő Oszmán Birodalom első célpontnak a nálánál jóval erősebb Oroszországot nézte ki, méghozzá annak Kaukázuson túli területeit. Így Baku elfoglalása helyett a végeredmény a Szultán csúfos veresége lett: a törököket az orosz hadsereg egészen Anatóliáig üldözte, ahol az elnyomott örmény városok csatlakoztak az orosz seregekhez. Van is így tett. És ezt nem felejtette el neki a török hadsereg, ahogyan sikerült visszafoglalnia az Örmény-felföldet az oroszoktól, a várost a földdel tette egyenlővé, az örmény lakosságot pedig deportálta Szíriába, lerombolta a függőkerteket, felgyújtotta a gyümölcsösöket, és e tombolásban még a muszlim lakosságot sem kímélte. 1915-tól 1918-ig végtelenbe nyúló embertömegek kígyóztak a hegyvidék virágzó, öntözött településeiről Szíria végtelen, poros sivataga felé, ahol a gyűjtőtáborokban – azok akik élve eljutottak idáig – egyszerűen szomjan haltak. A halálmenet jól sikerült: meghalt kb. egymillió örmény, az egykor virágzó falvak és városok elpusztultak, a kolostorok romba dőltek. De a várost a természet sem kímélte: a deportálások után néhány évre több földrengés is sújtotta, így a megmaradt épületek is a földdel váltak egyenlővé. És már nem volt többé, aki újra építse őket. A mai város is a régitől kissé keletebbre épült fel, és ha felmászunk a 3000 éves alapokra épülő fellegvár romjaira, még ma is láthatjuk az egykori házak, templomok, dzsámik és karavánszerájok romjait.

Pedig még napjainkban is számos romos örmény  kolostor hirdeti a dicső múltat Van városának vidékén: Warak Wank és Ahdamar Szent Kerszt temploma talán a legismertebbek. Az utóbbi jelentőségét az is növelte, hogy ide rejtették el a legenda szerint a Szent Kereszt egy darabját. A kihalt, romos kolostorfalakat mára a török állam szépen restauráltatta, és a turizmus szolgálatába állította. De sok emlék nem járt ilyen jól: kicsit keletebbre, Albayrak mellett a Surb Bartholomeos bazilika hatalmas köveinek repedései közt kisarjadt bokrokat kecskék rágják, míg Kamrak Wank kolostora is lassan az enyészeté, Warak Wank romos falai közt a kurd pásztorok juhai delelnek. 

De aki lenyűgöző romterületet akar látni, az utazzon kissé északabbra: Kars mellett találhatóak Ani, a volt örmény főváros romjai, melyek így több évszázad távlatából is sejteni engedik az egykori Örményország nagyságát. A két szurdok által közrefogott fennsíkon épült város még romjaiban is lenyűgöző, és az elmúlt években egyre több pénzt szánnak a restaurálásra – melyet a növekvő turistaforgalom hálál meg itt, ebben a jelenleg is katonai övezetnek számító határsávban.                                                            

Alig 80 km – ez Törökországban nem nagy távolság – Hosap, amely szintén megér egy kitérőt. Itt, félsivatagos hegyvidék közepén építették fel a környék legszebb sziklavárát, amelyet a legenda szerint Mahmudi Süleyman kurd vezér épített. De a vár olyan jól sikerült, hogy a török uralkodó levágatta Süleyman kezét, nehogy még egyszer ilyen erős várat építsen. Süleyman fél kezéért megérte felépíttetni ezt várat, amely csipkézett erődfalaival, sziklabércre épített bástyáival, sötét föld alatti átjáróival valóban olyan, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna elő.

Innen nem tudunk tovább menni kelet felé: az út le van zárva, hadműveleti terület. Pont most újultak ki a Zagrosz 3-4000 m magas csúcsai közt a harcok a kurdok és a török hadsereg között. Bár kiújulásról nem is beszélhetünk, ugyanis sohasem fejeződtek be. A török hadsereg állandó jelenlétével, razziájival folyamatosan figyelmezteti a helyieket, hogy ki is az úr a vidéken. Ennek ellenére a kurdok ellenállását nehéz megtörni, főleg úgy, hogy a terület 95 %-a hegyvidék, amit lehetetlen a modern katonai eszközökkel ellenőrizni. A kurdok ezért úgy tartják: a völgyben a török hadsereg, a hegyekben a kurdok az urak.

Visszaindulva nyugat felé, megállunk Cavustepénél. A v

ár egy völgytalpból kiemelkedő hegycsúcson magasodik. A hatalmas kövekből összerótt falak között még ma is könnyen felismerhetjük az egykori épületeket, magtárakat, utcákat, sőt, a szennyvízvezetékeket is. Holott II. Sarduri urartui uralkodó több, mint 2700 éve építtette!

Cavustepétől már csak bő fél óra a Van-tó déli partján fekvő kempingünk, ahol a göcsörtös fák között felállított asztaloknál az elmaradhatatlan tea, na meg néhány palack Efes-sör kíséretében eszegetjük a sült darekhet, avagy a Van-tó speciális heringfajának olajban sült egyedeit. Valószerűtlenül csillagos az ég: itt még alig ismert jelenség a fényszennyezés.

Reggel jónéhány erős teával próbálunk magunkba életet lehelni az előző este elfogyasztott Efes-ek és rakik után. Lassan gyűlik a nép, és megtelik a hajó, ami átvisz minket a szomszédos Ahdamar-szigetére. Itt épült a X. században az örmények egyik legszentebb temploma, a Szent Kereszt Templom, amely ma szépen felújítva – az örmények elűzése után is – a környék egyik legfőbb idegenforgalmi vonzereje (persze itt a nagy turistaforg

alom napi néhány tucat embert jelent). Valóban nem rossz hely: a türkizkék tóból kiemelkedő sziklaszirten áll a vörösesbarna kőből épült templom, melyet gyönyörű faragványok díszítenek, szó szerint tetőtől talpig.A tó vize szódás és mivel megfürdünk benne érezzük mintha mosóvízben fürdenénk.nem ajánlatos inni belőlle.

Ahdamar után a hegyek közé szorul a part menti országút. Öntözött földek, kaszálók, nyárfasorok húznak el mellettünk, na meg az elmaradhatatlan katonai ellenőrzőpontok.

Tatvan városa a tó nyugati partján elég steril; de nem ezért jöttünk ide. A város felett magasodik a Nemrut-hegy, aminek a kitöréséből származó láva gátolta el a pleisztocénban a Murat-folyó völgyét, ezáltal felduzzasztva a Van-tavat.

A kitörés után visszamaradt kalderában felgyűlt az esővíz, és gyönyörű tavak jöttek létre. A legnagyobb, mélykék színű tó félhold alakú, és hideg vizű. Mellette fekszik egy kisebb méregzöld tavacska, amelyet viszont hőforrások, forró széndioxid feltörések táplálnak, ezáltal a vize langyos. Egy horpadással arrébb pedig egy vörös-fekete árnyalatokban játszó tavacska lapul, aminek a vize enyhén sós és savas.

A kaldera majd háromezres pereméről az alkonyati órákban ereszkedünk le éjfekete obszidián-tömbök között a langyos tóhoz, ahol még belefér egy úszás is.  

Reggel a tóparton a fű zörgése kelt. A természet páncélos tankjai közelednek, mérhetetlen szuszogással-csámcsogással: kihízott szárazföldi teknősök kajtatnak kaja után, és valami miatt a sátrainkat szúrták ki.

Reggeli után Ahlat felé vesszük az irányt. Ez volt a szeldzsukok korai fővárosa. És bár a hajdani városból nem sok maradt, viszont a temető gyönyörűen faragott kőmonolitjai mai napig őrzik a dicső múlt emlékét.

A délutáni órákban érkezünk meg Adilcevaz öntözött oázisvároskájába. A tóparti várost turisták nem látogatják, csak néha esik be egy-egy elvetemült magunkfajta utazó. Így persze nagy feltűnést is keltünk európai ábrázatunkkal, a „helómiszter-havarjú” helyi gyerekek nagy örömére. A kurd helyi gyerekek határozottan jó fejek, nem akarnak letarhálni (ebben különböznek a „helómiszter mani-mani” gyerekektől, melyekkel a nyugati, turistásabb helyek jellemző jelenségei). A feltűnés nem marad el a városka egyetlen kifőzdéjében sem, kitüntetett figyelemmel kísérik a helyi arcok dönereink elkészültét. Láthatólag nincs idegenforgalom, pedig van mit nézni: a város felett egy sziklabércen emelkednek egy urartui erőd romjai (ma ez sajnos lezárt katonai terület), van egy 13. sz-i medresze (korániskola), illetve egy szintén közel 800 éves dzsámi, melyet 12 kupola fed, és amelybe  soha nem lehet bejutni. És itt a tó, amelynek szódás, nátrium-karbonátos, tehát enyhén lúgos vizében érdemes fürödni egyet a szomszédos homokos strandon. Persze a  férfiak és nők szigorúan külön helyen! A férfi részen mindenki köszönget, mintha régi ismerősök lennénk, a női részen (a lányok elmondása szerint) szintén régi barátnőként fogadják az idelátogató európait, és elcsodálkoznak rajtunk, hogy tudunk úszni. Megdöbbentő, de az egész strandon rajtunk kívül senki sem tud úszni! Hát igen, egy nomád gyökerű társadalomban – főleg ahol még nem vész távoli múltba a nomadizálás – az úszás fölösleges tudomány (volt).

Adilcevaz egy egyetemmel is rendelkezik, ennek köszönhetően sok a fiatal.  Ebből fakadóan - bár kisvárosról van szó - mégis található egy Efes-logós söröző, tehát egy kocsma! Ez egy muszlim világban, mint amilyen kurdisztán (még ha nem is hódítanak a szélsőséges vallási irány

zatok) ritkaságszámba megy, főleg vidéken.

Míg a többiek elugrottak sörözni, addig én kiültem az alkonyatban egy teaház elé az utcára, és hallgattam a müezzin imára hívó, mindent betöltő énekét.

Amúgy a müezzint nem lehet nem hallgatni. Elalvás közben este  11-kor erre riadunk, de hajnal 5-kor sem rossz újra erre kelni. Az ének betölt minden utcát és teret, betölti az emberi életet reggeltől estig, a születéstől a halálig, erre reggelizünk, és erre vacsorázunk, ezzel kelünk és ezzel fekszünk, és néhány nap múlva már annyira az életünk részévé válik, mint itthon a harangszó (valószínű, egy muszlimnak meg ez lehet a zavaró nálunk).

Akklimatizációs túra – a Süphan 4058 m

 Reggel – megelőzve a müezzint – hajnalban kelünk. A reggeli Nap első fényei már 2200 m magasan érnek utol, a Süphan oldalában. Meglepő tájkép fogad: az

idei bő csapadéknak köszönhetően virágtenger borítja itt, a félsivatagos sztyepp közepén a hegy oldalát. Elindulunk fölfelé, a hósapkás csúcs irányába. Mire a Nap már magasan jár, mi csúcstömb oldalában kapaszkodunk fölfelé, kőgörgetegeken, hómezőkön keresztül. Délután kettő, és mindenki a csúcson áll. Alattunk, 2300 m-el lejjebb a Van-tó türkizkék vize, és végestelen-végig hullámzó, gyér fűvel borított, kopasz hegyek. Szinte látszik, hogy a Föld gömbölyű, hiszen innen fentről domborúnak hat az egész világ, még a tó víztükre is. Elindulunk lefelé. A poros vulkáni salakon gyorsan le lehet szaggatni, így csak néha állunk meg egy-egy virágfotózásra, hiszen a sárga, a lila és a kék minden árnyalatában pompázik a hegyoldal.

Másnap reggel kényelmes kelés után elindulunk tovább a Van-tó partján keletnek, és megcélozzuk a 2654 m magas Tendürek-hágót. Sorban hagyjuk el a kisebb-nagyobb öntözött településeket, nyárfasorokat, smaragdzöld földeket. Útközben még megállunk a Muradiye-vízeséseknél: egy hatalmas mésztufa-gátnál, ahol a Bendihama vize hatalmas robajjal a mélybe zuhan.

Délutánra már Dogubeyazitban, az Ararát lábánál vagyunk. 

Hajnali indulás. Legalábbis így terveztük. De hajnalban Kalasnyikov-ropogást hallok. Biztosan álmodom – gondolom félálomban – ezért inkább tovább alszok. Hajnal 4-kor kelés, hiszen 4,30-ra itt a kisbusz ami felvisz a hegy szoknyájára. De 4,30-kor még csak álmos arcok, és ideges tekintetek fogadnak: „Nem hallottad a robbanást hajnalban?” – kérdezik többen is, de én nem hallottam semmit, aludtam, nem hallgatóztam.

Mint kiderült, hajnalban felrobbant valami, amire a többiek felkeltek. Mikor lerohantak a portára, a recepciós-srác azt válaszolta, hogy csak a „szokásos gázrobbanás”. De annyira nem lehetett szokásos, mert az emberek kirohantak az utcára. És ha már kint voltak az emberek is, kijött álmosan a katonaság is. És ha már itt voltak, el kezdtek a levegőbe lövöldözni – gondolták, ez majd biztosan lenyugtatja a kedélyeket. (Micsoda pszichológus alkatok!) Én erre lövöldözésre hittem, hogy álmodom. A robbanás erejére jellemző, hogy az összes szomszédos hegy és az Ararát csúcsa is (!) vörös fényben izzott a többiek elmondása szerint. Na, ezt is átaludtam!

De mindez csak hétköznapi látványosság lett volna, ha a katonaság nem zárja le a várost. De azok bizony lezárták. Se ki, se be. Se kurd, se külföldi, se szamárral, se autóval. Pedig már tudta az egész város, hogy a kereskedelmi embargó alatt álló Irán felől jövő földgázvezeték robbant fel. Állítólag néhány kecske is repült, akik a szerencsétlenségük folytán a vezeték mellett töltötték az

éjszakát. Tehát néhány óra szendergésre rendezkedtünk be a szálloda halljának bőrkanapéin. Éppen mire repülő sült kecskékről kezdtem álmodni keltettek: „Itt a kocsi, megyünk!” – nagyszerű.

Útközben a robbanás helye mellett autóztunk el, amely vagy két focipályányi méretet öltött, de még napok múlva az Ararát csúcsáról is tisztán látszott! Hogy miért volt e tűzijáték? Hát leginkább csak azért, mert az embargó alatt álló Iránnak sok földgáza van, Törökországnak meg kevés. Így évek óta veszik a földgázt, az amúgy jó szomszédságtól. Mindezzel nem is lett volna baj, ha a csövek nem lettek volna vagy harminc évesek, na meg nem lett volna Mevi Marmara akció. Ennek köszönhetően néhány héttel ezelőtt Törökország összerúgta a port a katonai szövetséges Izraellel, nem adott el neki több ivóvizet, lefújta a hadgyakorlatokat, és egyre nyíltabban vásárolta a számára oly szükséges földgázt szomszédjától – akivel neki az elmúlt években igazából semmilyen konfliktusa sem volt. És ezt nem bírta a vezeték .
Ennek a kis csúszásnak köszönhetően közel 10 óra volt, mire elindultunk, kellemes negyven fok, sehol egy árnyék.

Zeki a hivatalos kísérőnk, akárcsak már régebben is. Családja az Ararát déli oldalán nomadizál kora tavasztól késő őszig, ennek köszönhetően mindig belefér a felmenetbe egy kis rokonlátogatás és ajran-ivás (az ajran sós joghurt, amitől a higiénés viszonyok láttán bármilyen furcsa, még soha senkinek sem kellett bokrot keresve rohangálnia az amúgy kopár hegyoldalon). A kurdok jelentős része még ma is nomád-félnomád pásztorkodásból él. Tavasszal felhajtják a hegyi legelőkre állataikat, felhúzzák a karókra feszített, saját maguk által szőtt, majd hatalmas ponyvává összevarrt sátraikat, felviszik az egész családot, kutyát, lovat szamarat, csirkét, kék-zöld-piros fröccsöntött kínai műanyag edényeiket, mobiltelefonjaikat (melyeket ugye sohasem töltenek). Ha úgy hozza kedvük, a férfiak 3500-ról leveretnek 1900-ra a faluba, makkos-cipőben, élére vasalt fekete vászonnadrágban, fehér ingben és zakóban, na meg fejükre csavart kendőben. Mi meg lihegünk felfelé nagy zsákjaink alatt görnyedve.
3400-on van az első tábor: zöld legelő folt a fekete bazaltsziklák között, iható víz itt még nincs, csak sok birkaszar. Ezért a felcipelt készleteinkkel élünk, teázgatunk, lazítunk, színes havasi virágokat fotózunk, és nézzük, hogyan megy le a Nap, és hogyan festi vörösre, narancsra, rózsaszínre az alattunk elterülő poros puszta kopár sziklavilágát.

Reggel korán kelés, és újra indulás fölfelé. Az út egyre meredekebbé, kövesebbé válik, végül már hatalmas sziklatömbökön ugrálunk. délután három, mire elérjük a kiépí

tett 4200-as táborhelyet. Itt egy olvadó hófolt alatt van tiszta, iható, és rohadt hideg víz, viszont hely annál kevesebb. Alattunk egy, a hegy törmelékébe temetkező, folyamatosan omladozó gleccser hasadékai tátongnak, felettünk a havas főcsúcsának piramisa. Nincs idő és kedv esti romantikára, a levegő gyorsan hűl.

Alig csukom le szemem, már csörög is az ébresztő. Hideg, sötét, szél, köd, hajnali kelés, kialvatlan állapot: nincs szebb dolog a hegymászásnál!
Az első néhány órát sötétben, a fejlámpák fényénél tesszük meg. Mire elérjük 4600-on a havat, derengeni kezd. Lassan rózsaszínre-narancsra vált az ég keleten, eltűnnek a csillagok és felbukkan a Nap. Alattunk a hegy hosszú, háromszög alakú árnyékot vet a mélyben kavargó felhőkre, és végtagjaink is kezdenek kiolvadni. Innen lesz élvezetes a hegymászás. Leülünk reggelizni. Mellettünk egy belga csapat szép szöszke leányzója akklimatizáció hiányában kidobja a taccsot. „De hát kit érdekel ez ilyen szép reggelen” – gondolom, és eszegetem a lepénykenyeret a kopogósra fagyott juhsajttal. Őszőkesége rámpillant vérben úszó szemeivel, majd jön a következő adag. Bár már egy hete nem borotválk

oztam, és a juhsajt is kicsit „érett”, de azért ez túl heves reakció! Na mindegy, fel a hágóvasat, irány a csúcs – őt meg társai lekísérik.

Kaptatás, nézelődés, fotózás, kaptatás. És így tovább egészen addig, amíg már nincs tovább fölfele. Ja, a csúcson vagyunk! És egy pillanatra fellebben a ködfátyol, és feltűnik alattunk Jereván, az örmény főváros. Csúcsfotó, csúcscsoki és mint mindig a jó kis csúcspálinka! Ma

jd elő Dzsanavárral!

Dzsanavár – kurdul sárkány – egy hazai outdoor áruház terméke. Egy összeszerelhető sárkány, melyet pillanatok alatt elkap a csúcson felszaladó légáramlat. Sárkányt eregetünk a szikrázó napsütésben. Szerintem ezzel meg is döntöttük a sárkányeregetés magassági világrekordját, itt, 5137 m-en. Ezzel a tudattal ereszkedünk lefelé a hólejtőn, és lassan megpillantjuk sátraink apró színes foltjait. A táborhelyen megisszuk  maradék doboz sörünket és két korty pálinkánkat, letarháljuk a szomszédos sátor török lakóinak faszenes grillen (hogy került ez ide fel?) készült csirkeszárny-vacsoráját, beverek még egy liter hólé-teát, majd irány aludni, reggelig fel sem kelek.

Gondoltam én. Nem úgy paréj olasz sátorszomszédaink, akik hajnali indulásra is csak óbégatás közben képesek.
Reggel leszáll a köd (vagy inkább felszálltak idáig a felhők), és feljön egy hatalmas iráni csapat. A férfiak túraruhában, a nők túracsadorban. És valamiért örülnek neki, hogy magyarok vagyunk, így aztán még velük is kell csinálni néhány fotót, de aztán gyí, lefelé.

Délután négykor már a poros úton szaggatunk Ford Transitunkkal a város felé. Még föl veszünk egy helyi arcot (élére vasalt nadrág, ing, kendő dizájn).
Gyors fürdés, két döner és egy hideg ásványvíz kíséretében irány a barbar-kuaför. Kérek egy hajvágást és egy borotválást (persze fillérekért), majd az elmaradhatatlan teát szürcsölgetve bámulom a tükörben, milyen szépen rám égett a napszemüveg. Egyszer csak elő kerül egy öngyújtó. Mit akar ez? Leégeti a maradék hajam? Neeem! A fülszőröm! Egy kattintás, és disznóperzselés-szag tölti be a borbélyüzletet. Itt tudtam meg, hogy mindenkinek szőrös a füle, még ha nem is tud róla. Ez szerintük olyan, mint a köldökszösz: mindenkinek van (be kell valljam, azóta gyakran rám tör valami fülszőr-para). Persze halálra röhögtük magunkat a másik fülszőrének leégetése közben.

Éppen végeztünk, mikor is táncoló zenélő tömeg vonult végig Dogubeyazit főutcáján. „Este kurd kulturális fesztivál lesz” – mondták büszkén a helyiek. Kurd zene, kurd tánc, kurd előadások. Este gondoltam el is megyek, csak még elszaladunk előtte a szomszéd hamamba (gőzfürdőbe) egyet ázakodni. Mikor este 9-kor kiléptünk a hamam ajtaján, nem hogy kulturális fesztivál nem volt, de egy teremtett lélek sem. Kiderült, hogy a török katonaság lefújta a bulit. Takonygránátokkal. Mennyetek má alunni gyerekek!

Noé bárkája
Na igen, ez a régió nem csak hegyeivel, hanem kultúrtörténeti értékeivel is csalogat.
A város felett egy sziklabércen emelkedik a régió egyik legszebb építészeti emléke, az ezeregy éjszaka meséit idéző Ishak Pasa szerája, mely az ősi selyemút mentén épült, és faragott díszeivel, számtalan hárem-szobájával, dzsámijával, könyvtárával, pincerendszerével egy mesés korszakot idéz.

Itt van a Noé bárkája is. A főút aszfaltjáról letérve közel félórás poros földúton való zötyögés árán lehet megközelíteni a híres „objektumot” az Araráttal szemközti hegyoldalon. A szebb napokat látott látogatóközpontban egy idős, bajszos öreg mutogatja a Natgeóból kivágott cikkeket a falon, melyek azt bizonyítják, hogy az alattunk a völgyben elterülő földtani képződmény valójában egy hatalmas bárka maradványa. A kopár hegyoldal színes kőzetrétegei valóban lenyűgözőek, de hogy ez lenne Noé bárkája – na ebben már hinni kell. Ugyanígy a bárka híres horgonykövei is: ezek a bárkától vagy 40 km-re nyugatra, egy kurd falu határában állnak. A faragott monolitok valójában egy középkori örmény temető sírkövei , középpontjukban még a templom romjait is megtaláljuk. De hát a Fehérlófia is egy, a múlt darabját őrző kiváló mondai népmese - melyet a mai napig szeretek – holott parazsat majszoló gebét még sohasem láttam.
Na meg itt van Balik Gölü (Hal-tó): a közel háromezres hegyek közt nyújtózkodó édesvizű hegyi tóban hatalmas pisztrángok élnek, melyeket a helyi halászoktól fillérekért tudunk megvásárolni.

Megrázkódó vulkáni köpeny alól bukkannak fel azok a hőforrások, gőzt köpködő gejzírecskék, amelyek a helyi fürdőt táplálják. Utoljára még ellazítjuk tagjainkat a forró vízben az Örmény-felföld végtelen csillagos egét bámulva, hiszen másnap hajnalban indul a repülőnk vissza  Európa felé.

A szőnyeges budapesti története egy a sok százezer messzire sodródott örmény sors közül. Regényszerű, mégis mindennapi, mint bármelyik nagyapánké, akik a genocídiumtól megmenekültek ugyan, de  szeretteiket mind egy szálig elvesztették. Tarpinian Avedis (a keresztnév jelentése: jó hírmondó) 1905. január 16.-án született Sivasban, és 1973 márciusában halt meg Budapesten. Fia, Dikrán emlékszik vissza édesapja történetére.
 

 Előbb félárva lett, másfél éves volt talán, amikor az édesapja meghalt. – kezdi az emlékezést – Sokszor mesélte, hogy nagy szegénységben éltek. Ez már a deportálások időszaka volt. Folyamatos üldöztetésben volt részük, embertelen körülmények között egyik helyről a másikra telepítették őket. Már kisgyerekként is ki kellett vennie a részét a munkából. Kilenc évesen maradt szülők nélkül. Egy alkalommal vízért ment, s mire visszatért, az édesanyja már nem élt… Az akkori gyakorlatnak megfeleleőn árvaházba vitték sok hasonló sorsú társával együtt, s amikor némileg rendeződött a politikai helyzet, St. Lazarro szigetére került Velence szomszédságában. Itt papok nevelték, ám erről az     időszakról nem mesélt sokat. Talán csak egy dolgot: volt a papoknál egy hatalmas, bernáthegyi kutya. Gorinak, azaz oroszlánkölyöknek hívták. Ezzel a kutyával nagyon összebarátkozott, feltételezem, hogy szomorú életében ez az állat jelentett némi örömöt.

Később, amikor elvégezte az iskolát, -könyvkötészetet tanult - el kellett hagynia a szigetet. Franciaországba, majd Bécsbe ment, onnan Magyarországra utazott. 1923. május elsején telepedett le Kecskeméten, ahol egy évet töltött. Beszélt ugyan törökül, örményül,    sőt, franciául is, ám magyarul nem volt könnyű megtanulnia. Sokszor hallottuk tőle azt a tanulságos és vicces történetet, amikor Kecskeméten támadt egy kis kellemetlenség amiatt, hogy nem értette jól a nyelvet. Mivel apám nagyon kedvelte a sajtot, egy alkalommal bevásárolt a szatócs boltban. Többek között vett egy darab sajtot is. Az eladó ugyan magyarázott neki valamit, de apám nem értette, miről van szó, végül elunta a szóáradatot, s megkérdezte: adod, vagy nem adod a sajtot? A szatócs legyintett, vidd, ha annyira akarod, s az üzlet megköttetett. Otthon aztán nekikészülődött a vacsorához, s hatalmasat harapott a "sajtba". Kiderült, hogy az bizony nem más, mint krumplicukor. Rögvest szaladt az örmény paphoz, s elpanaszolta, milyen sajtot adott neki a szatócs! Biztos mondta az árus, hogy ez nem sajt – felelt a pap – csak te nem értetted… Apám ugyan a krumplicukrot nem szerette meg, sőt, élete végéig utálta, viszont villámsebesen megtanult magyarul, hogy soha többet ne kerülhessen ilyen méltatlan helyzetbe azért, mert nem érti a nyelvet.
Kecskemét után Budapestre költözött, és Kalpakiánék szőnyegboltjában talált munkát. Ott tanulta ki a mesterséget, aztán önállósította magát.

A Ferenciek terén, a Kárpátia étterem belső udvarában nyitotta meg első boltját, majd a Váci utcába költözött – e bolt helyén most zöldségüzlet működik. Ezután az Irányi utca 21-23 szám alatt talált egy megfelel üzletet. Ezt a helyiséget egy Tóth Miklós nevű kárpitosmester bérelte, de túl nagynak találta önmaga számára, ezért kiadta apámnak egy részét. Aztán a kárpitos 1950-ben disszidált, s apámra maradt az egész üzlet.

De neki is nagy volt, így aztán Szittner porcelánosnak adta bérbe, aki egy paravánnal leválasztotta a szőnyegboltot a sajátjától. Senki sem gondolta, hogy ez később nem kis szerencsét jelent majd. Az államosításkor ugyanis a felmérők nem néztek be a paraván mögé, így az a rész megmaradt, még ha nem is sokáig. Időközben ugyanis megalakult a szőnyeg szövetkezet, és apámnak mennie kellett, hiszen hogyan festett volna, állami cég és maszek együtt? A Cukor utca 5 szám alatt talált egy alkalmatos helyiséget, de mindig aggódott, mi lesz vele abban az eldugott kis belvárosi utcában, a vevők nem találják majd meg. Kár volt aggódnia, hiszen a megrendelők hűségesek voltak hozzá, és felkutatták őt, csakhogy vele dolgoztathassanak. 1968-ban apám agyvérzést kapott, nem tudott tovább dolgozni.
1970-ben leszereltem a Cukor utcai boltot, - emlékszem, akkoriban a bérleti díj 500 forint volt egy hónapra! – s ezzel véget ért egy időszak. Ám addig sok minden történt még.
Apám jóvágású, jóképű férfi volt, de alacsony – ezt megpróbálta öltözködésével ellensúlyozni. Tetszett is a nőknek, mégis későn házasodott. 1940-ben vette el Fábry Margitot – az édesanyámat – az esküvői vacsorát a Kárpátia étteremben tartották. Meglehetősen kalandos körülmények között került sor a házasságra! Apám szabadidejében a Római fürdőre járt, ott ismerkedett meg Fábry Idával, anyám testvérével. Beszélgettek erről-arról, s apám elmondta, hogy az  ő nőideálja szőke és kék szemű. Nahát, nevetett Ida, nekem éppen ilyen a nővérem, bemutatom magának! S bemutatta…Hosszú jegyesség után következett a házasság, majd 1942-ben megszülettem én, 1946-ban pedig a húgom, Aznív. Akinek nem csak a neve jelentett "kedves-t" ő maga is az volt. Szomorú, hogy hamar elvesztettük. Szamárköhögésben halt meg. Nekem meg sem merték mondani, mindig azzal kerülték ki az egyenes választ, amikor kérdeztem, hol van a húgom, hogy kórházban van, s hamarosan hazajön. Nem hittem volna ezt el senkinek, de mivel az anyám mondta, zsörtölődve bár, de beletörődtem. Aztán egy éjjel szörnyű álmom volt: Aznív-ot láttam, akinek egy óriási kalaptűvel volt átszúrva a szíve! Sírva meséltem el édesanyámnak az álmomat, aki akkor bevallotta, hogy a húgom nem él már...
Anyám egyébként gyakran segített apámnak a szőnyegboltban, sőt, amikor apám 1950-ben szívtrombózist kapott, egy ideig  vitte az üzletet. Nyaranta én is segédkeztem a boltban, de nem nagyon érdekelt a szőnyegjavítás, éppen csak annyira, hogy néhány fogást elsajátítottam.
Tudományomból annyira futotta, hogy készítettem anyámnak a születésnapjára egy torontáli és egy csomózott kis szőnyeget, amelyek meglehetősen furcsa színekben pompáztak, mivel -tekintettel a mesterségbeli hiányosságaimra- csakis olyan fonalat kaphattam, amelyet apám nem gyakran használt.
Időközben Óbudán vett a család egy kis házat, nagy kerttel, ahol nyaranta az alaposan kimosott szőnyegek száradtak. Az államosításig volt kocsija is, egy nagy sárhányós Citroen. Olyan, mint amilyen  Maigret felügyelőnek volt a filmekben. Ezzel szállította a szőnyegeket otthonról a műhelybe. Később, amikor elvették tőle az autót, kénytelen volt a vállán cipelni, buszon és villamoson a szőnyegeket, - bele is rokkant, kétoldali sérvet kapott – ezért olykor-olykor én is besegítettem a szállításba. Apám aggódott a bolt miatt is, de okos, csavaros eszű örmény lévén, kitalálta, miként tudná megkerülni az államosítást. Egyszerű trükkel élt: a cégtáblát festette át, jó nagy betűkkel kiírta, vétel-eladás nincs, csakis javítás. S ez igaz is volt, hiszen apám új szőnyeget nem készített soha, csakis a javítással foglalkozott.
Apám hirtelen haragú, hangos és nagyon szigorú ember volt. Velem különösen az, nem ismert ellentmondást. Ha nem végeztem el azt a munkát, amit kirótt rá, akkor bizony számíthattam a büntetésre.
Sok örmény barátja volt – Melikián Áron, például, akinek a József utcában volt a szőnyegboltja, és nem mellékesen az én keresztapán is volt, Avanesian Gurgen, Avanesian Szahak. Gyakran jártak össze, nagy vacsorákat rendeztek, apán különösen jeleskedett a kebab elkészítésében. Ilyen alkalmakkor természetesen örményül beszélgettek, itták a török kávét, cigarettáztak, és úgy tűnt, mintha mindannyian egyszerre mondták volna a magukét. Később megszoktam, hogy ez az örmény temperamentum, de örményül sosem tanultam meg.  Anyám ugyan mondta apámnak, hogy tanítson, de  valahogy nem vette ezt a "feladatot" túlságosan komolyan, annál is inkább, mivel nagyon büszke volt arra, hogy szinte hibátlanul ki tudta fejezni magát magyarul.
Ma már történelem az örmény szőnyegkészítés, javítás… Valamikor a belváros meghatározó színfoltja volt a sok örmény szőnyeges, mindegyik nevezetes volt valamiről, ki arról, hogy csodálatos szőnyegeket tudott készíteni, ki arról, hogy képes volt úgy javítani, hogy annak nyoma sem maradt, a reperatúra után a szőnyeg éppen olyan lett, mintha vadonatúj lenne. Jó lett volna, ha marad rám ezekből az időkből a fényképeken túl valamilyen tárgyi emlék is, de nekünk sosem volt drága örmény szőnyegünk. Kivéve azt a két apró szőnyeget, amelyet valaha én készítettem az édesanyá
 

Talán nincs még egy magyarországi örmény, aki úgy ismerné a hegyeket világszerte, mint Gergelyfy Zsolt, aki a Kilimandzsárótól, a Himalájáig jó pár sokezres hegycsúcsot meghódított már. Érthető tehát, ha az örmények szent hegye, az Ararát sem maradhatott ki a sorból.  Óvódás korú fiaink éppen most nyerték meg az ovisok kerületi tornaolimpiáját, így az aranyérem begyűjtését   követően volt idő az örmény hegy meghódításának felidézésére.

Diaszpóra21: Úgy izgultál a csúcstámadás előtt, mint a fiad az ovis csapatversenyen?

Gergelyfy Zsolt: -Másképp vert a  szívem, mint  bármelyik másik hegy megmászása előtt.  Nagybátyám örmény pap volt Szamosújváron az 1900-as évek közepén és sosem hagyott hidegen a származásom. Ezért is volt különleges élmény eljutni oda, ahonnan a vér ered, még ha  igen átvitt értelemben is. Ez talán plusz hajtóerő de legalább akkora súly is, hiszen a csoportban más örmény származású hegymászó nem volt. A túra alatt ez folyamatosan terítéken volt, mindig szóba került. Klein Dávid, a csoport vezetőjeként, szinte történészi felkészültséggel és aprólékossággal csepegtette belénk a tudást, amiből végül is blogszerű élménybeszámoló is készült. (Teljes terjedelmében olvasható blogoldalunkon.-szerk.) Az Ararát és környéke különleges terület, már csak azért is mert a hegy ősi földön magasodik – mindenütt örmény emlékek, romok, templomok, de egy percre sem felejtheted el, hogy ez most napjainkban Törökország területe. Még akkor sem, ha a csúcsról – szerencsés esetben - egészen közelinek is  tűnik az örmény főváros, Jereván. Pár másodpercig én is láttam, de mire elszedtem a fényképezt, újra köd borított mindent.

Diaszpóra21: -Éreztétek, hogy kényes területen jártok?

Gergelyfy Zsolt: -    Ez tapintható – napi politikai aktualitás szerint elsősorban a kurd kérdés miatt - hiszen kilométereken keresztül ezerszámra felsorakoztatott, indulásra kész tankokat láttunk. A hadsereg akkor fújt le éppen egy kulturális fesztivált, és pont a mászás előtt történt egy hatalmas gázvezeték robbanás, ami után lezárták az egész környéket… Sosem derült ki, hogy ez baleset, vagy esetleg merénylet eredménye volt, - de a helyiek szerint elég gyakoriak az ehhez hasonló atrocitások.  A robbanás erejét mutatja, hogy az Ararát csúcsa és az összes szomszédos hegy is vörös színben játszott… Azt is érezni, hogy török részről nemigen szeretnék népszerűsíteni a környéket, mintha tartanának attól, hogy a rengeteg örmény keresztény emlék miatt zarándokúttá válik. Pedig páratlan szépségű a vidék és egyre többen érkeznek a világ minden tájáról. Némi nyitás azért tapasztalható, hiszen vannak rendbe hozott templomok és műemlékek, ez örvendetes és reméljük nem marad annyiban.

Diaszpóra21:-    Akkor talán más elszármazott, de kellően kitartó örmény is feljuthat a csúcsra?

Gergelyfy Zsolt:-    Azért túrázásához az Ararát egy kicsit nagy falat. Magasabb, mint a Mont Blanc és ezért a feljutáshoz komoly felkészültség kell. Akkor is, ha els ránézésre szelídnek is tnik a hegy. Engem is megtanított a tiszteletre, hiszen majdnem ott maradtam.
Lefelé jövet egy gleccsermaradványon ereszkedtünk alá, de nem találtuk az utat. Szétszéledt a csapat, mindenki ment a saját feje után, de hamarosan rájöttünk, hogy merre is kellene tartanunk. Én viszont már túlságosan elől jártam és elég felelőtlenül úgy döntöttem, hogy nem variálok, hanem rámegyek az olvadt sziklás lejtőre, amin még az elején viszonylag jó tempóban lehetett haladni. Néhány lépés után, azonban egyértelművé vált, hogy a süppedős hó átalakult tükörsima jéggé, egy gyilkos csúszdává. Ebben a pillanatban kiugrott egy hasadékban lapuló nyúl és nehézség nélkül szaladni kezdett a jégfalon. Gondoltam, ha a nyúl ilyen könnyedén veszi, akkor ez nekem is menni fog. Két lépés után azonban beláttam, hogy vissza kell fordulni, ám a hátraarc már nem sikerült és hetven fokos szögben történő, közel nyolcvan méteren át tartó, durva csúszás lett belőle. Mindezt egy szál pólóban. Csak a hátizsák jelentett csekély védelmet. Végül a sziklák állítottak meg, de az kegyetlenül fájdalmas élmény volt. Sok    bőr nem maradt a karomon. Akkorát csattantam, hogy a többiek meg voltak győződve róla, hogy ezt nem éltem túl… De én felpattantam, tudni akartam, hogy mim törött el. A horzsolásos és zúzódásos sérülésektől eltekintve, hála Istennek megúsztam és így visszaemlékezve inkább izgalmas élményként maradt meg bennem a dolog.

Diaszpóra21:-    Visszatérsz az Ararátra egyszer?

Gergelyfy Zsolt:-    Ha úgy hozza a sors, biztosan, de én hobbimászó vagyok, így az anyagiak nagyon meghatározzák az úti célokat. A hegymászás nagyon költséges szabadidősport. Szponzorok nélkül nagyon nehéz lenne. Egy Mount Everest támadás  három hónapos költsége például meghaladhatja a hatvanezer dollárt, és a kisebb csúcsok sem sokkal olcsóbbak. Egy örményországi nomád túrán viszont szívesen részt vennék.  Megnézném kivételesen Jerevánt is, bár a városok nem nagyon vonzanak. Inkább azokat a helyeket szeretem felkeresni, ahol a természethez közeli mindennapok életét élik a helyiek és turistával csak ritkán találkoznak. Mehetnénk akár együtt is, majd írsz belőle egy útinaplót.

Diaszpóra21:-    Legyen így…

Előszó a Diaszpóra21 örmény magazin áprilisi számából.

Milyen láthatatlan erő kényszeríti az emberek lelkét a bosszú, a viszály, és az erőszak feneketlen poklaiba.?. Jól tudjuk, – mert a huszadik század megtanította – az intézményesített gyilok, gyűlölet, megosztás és agresszió mögött általában mindig rinocéroszarcú politikai érdek feszül: retorikája álszent, hazug, önigazoló.
Mikor egy népirtáshoz indokokat keresnek, mindig találnak is… Így volt ez 1915-ben, a hivatalos török álláspont szerint "sosemvolt” népirtás éveinek korszakában. Ezért hivatkozhatott Hitler is az elpusztított örményekre, hiszen alig telt el két évtized és a világ máris elfelejtette őket… akkor a zsidókra sem fognak emlékezni… És így kelt, így kel életre újra-és újra a borzalom, így változik a hazug képmutatás világdiplomata arca, a terror szörny fenevadjává… Ez a sátáni mű beteljesedése. A hazugság felépíti, a gyűlölet lángba borítja, a közöny és a felejtés felismerhetetlenné teszi a veszélyt. Ami közel száz éve történt, ma már nem rendíti meg a Világot, de az egyes   emberekbe örökített sorsokkal másfél millió örmény halála egy egész nép egymást követő generációinak feldolgozatlan tragédiája lett…Akik túlélték az örmény népirtást , ma már a legjobb esetben is kilencven felett lévő dédapák. Talán gyilkosaik sem élnek már. Gyermekeik és unokáik is felnőttek. Talán nem is értik a múltat, de valami rejtélyes sötét gonosz a politika álarca  mögé bújva táplálja még a gyűlöletet. Bennünk kell legyen az ellenerő, ami megálljt parancsol, mielőtt a történelem újra és újra megismétli legrosszabbik önmagát. Telt már el annyi idő, hogy megszólítsuk egymást, hogy hazugság és gyűlölet tovább ne mérgezhesse az emlékezést. Jó volna végre lecsendesíteni ezt a keserű áprilisi gyászt lelkeinkben, hogy az ártatlanok szellemei is megbékélhessenek.

                                                                        Diramerján Artin