A szőnyeges budapesti története egy a sok százezer messzire sodródott örmény sors közül. Regényszerű, mégis mindennapi, mint bármelyik nagyapánké, akik a genocídiumtól megmenekültek ugyan, de  szeretteiket mind egy szálig elvesztették. Tarpinian Avedis (a keresztnév jelentése: jó hírmondó) 1905. január 16.-án született Sivasban, és 1973 márciusában halt meg Budapesten. Fia, Dikrán emlékszik vissza édesapja történetére.
 

 Előbb félárva lett, másfél éves volt talán, amikor az édesapja meghalt. – kezdi az emlékezést – Sokszor mesélte, hogy nagy szegénységben éltek. Ez már a deportálások időszaka volt. Folyamatos üldöztetésben volt részük, embertelen körülmények között egyik helyről a másikra telepítették őket. Már kisgyerekként is ki kellett vennie a részét a munkából. Kilenc évesen maradt szülők nélkül. Egy alkalommal vízért ment, s mire visszatért, az édesanyja már nem élt… Az akkori gyakorlatnak megfeleleőn árvaházba vitték sok hasonló sorsú társával együtt, s amikor némileg rendeződött a politikai helyzet, St. Lazarro szigetére került Velence szomszédságában. Itt papok nevelték, ám erről az     időszakról nem mesélt sokat. Talán csak egy dolgot: volt a papoknál egy hatalmas, bernáthegyi kutya. Gorinak, azaz oroszlánkölyöknek hívták. Ezzel a kutyával nagyon összebarátkozott, feltételezem, hogy szomorú életében ez az állat jelentett némi örömöt.

Később, amikor elvégezte az iskolát, -könyvkötészetet tanult - el kellett hagynia a szigetet. Franciaországba, majd Bécsbe ment, onnan Magyarországra utazott. 1923. május elsején telepedett le Kecskeméten, ahol egy évet töltött. Beszélt ugyan törökül, örményül,    sőt, franciául is, ám magyarul nem volt könnyű megtanulnia. Sokszor hallottuk tőle azt a tanulságos és vicces történetet, amikor Kecskeméten támadt egy kis kellemetlenség amiatt, hogy nem értette jól a nyelvet. Mivel apám nagyon kedvelte a sajtot, egy alkalommal bevásárolt a szatócs boltban. Többek között vett egy darab sajtot is. Az eladó ugyan magyarázott neki valamit, de apám nem értette, miről van szó, végül elunta a szóáradatot, s megkérdezte: adod, vagy nem adod a sajtot? A szatócs legyintett, vidd, ha annyira akarod, s az üzlet megköttetett. Otthon aztán nekikészülődött a vacsorához, s hatalmasat harapott a "sajtba". Kiderült, hogy az bizony nem más, mint krumplicukor. Rögvest szaladt az örmény paphoz, s elpanaszolta, milyen sajtot adott neki a szatócs! Biztos mondta az árus, hogy ez nem sajt – felelt a pap – csak te nem értetted… Apám ugyan a krumplicukrot nem szerette meg, sőt, élete végéig utálta, viszont villámsebesen megtanult magyarul, hogy soha többet ne kerülhessen ilyen méltatlan helyzetbe azért, mert nem érti a nyelvet.
Kecskemét után Budapestre költözött, és Kalpakiánék szőnyegboltjában talált munkát. Ott tanulta ki a mesterséget, aztán önállósította magát.

A Ferenciek terén, a Kárpátia étterem belső udvarában nyitotta meg első boltját, majd a Váci utcába költözött – e bolt helyén most zöldségüzlet működik. Ezután az Irányi utca 21-23 szám alatt talált egy megfelel üzletet. Ezt a helyiséget egy Tóth Miklós nevű kárpitosmester bérelte, de túl nagynak találta önmaga számára, ezért kiadta apámnak egy részét. Aztán a kárpitos 1950-ben disszidált, s apámra maradt az egész üzlet.

De neki is nagy volt, így aztán Szittner porcelánosnak adta bérbe, aki egy paravánnal leválasztotta a szőnyegboltot a sajátjától. Senki sem gondolta, hogy ez később nem kis szerencsét jelent majd. Az államosításkor ugyanis a felmérők nem néztek be a paraván mögé, így az a rész megmaradt, még ha nem is sokáig. Időközben ugyanis megalakult a szőnyeg szövetkezet, és apámnak mennie kellett, hiszen hogyan festett volna, állami cég és maszek együtt? A Cukor utca 5 szám alatt talált egy alkalmatos helyiséget, de mindig aggódott, mi lesz vele abban az eldugott kis belvárosi utcában, a vevők nem találják majd meg. Kár volt aggódnia, hiszen a megrendelők hűségesek voltak hozzá, és felkutatták őt, csakhogy vele dolgoztathassanak. 1968-ban apám agyvérzést kapott, nem tudott tovább dolgozni.
1970-ben leszereltem a Cukor utcai boltot, - emlékszem, akkoriban a bérleti díj 500 forint volt egy hónapra! – s ezzel véget ért egy időszak. Ám addig sok minden történt még.
Apám jóvágású, jóképű férfi volt, de alacsony – ezt megpróbálta öltözködésével ellensúlyozni. Tetszett is a nőknek, mégis későn házasodott. 1940-ben vette el Fábry Margitot – az édesanyámat – az esküvői vacsorát a Kárpátia étteremben tartották. Meglehetősen kalandos körülmények között került sor a házasságra! Apám szabadidejében a Római fürdőre járt, ott ismerkedett meg Fábry Idával, anyám testvérével. Beszélgettek erről-arról, s apám elmondta, hogy az  ő nőideálja szőke és kék szemű. Nahát, nevetett Ida, nekem éppen ilyen a nővérem, bemutatom magának! S bemutatta…Hosszú jegyesség után következett a házasság, majd 1942-ben megszülettem én, 1946-ban pedig a húgom, Aznív. Akinek nem csak a neve jelentett "kedves-t" ő maga is az volt. Szomorú, hogy hamar elvesztettük. Szamárköhögésben halt meg. Nekem meg sem merték mondani, mindig azzal kerülték ki az egyenes választ, amikor kérdeztem, hol van a húgom, hogy kórházban van, s hamarosan hazajön. Nem hittem volna ezt el senkinek, de mivel az anyám mondta, zsörtölődve bár, de beletörődtem. Aztán egy éjjel szörnyű álmom volt: Aznív-ot láttam, akinek egy óriási kalaptűvel volt átszúrva a szíve! Sírva meséltem el édesanyámnak az álmomat, aki akkor bevallotta, hogy a húgom nem él már...
Anyám egyébként gyakran segített apámnak a szőnyegboltban, sőt, amikor apám 1950-ben szívtrombózist kapott, egy ideig  vitte az üzletet. Nyaranta én is segédkeztem a boltban, de nem nagyon érdekelt a szőnyegjavítás, éppen csak annyira, hogy néhány fogást elsajátítottam.
Tudományomból annyira futotta, hogy készítettem anyámnak a születésnapjára egy torontáli és egy csomózott kis szőnyeget, amelyek meglehetősen furcsa színekben pompáztak, mivel -tekintettel a mesterségbeli hiányosságaimra- csakis olyan fonalat kaphattam, amelyet apám nem gyakran használt.
Időközben Óbudán vett a család egy kis házat, nagy kerttel, ahol nyaranta az alaposan kimosott szőnyegek száradtak. Az államosításig volt kocsija is, egy nagy sárhányós Citroen. Olyan, mint amilyen  Maigret felügyelőnek volt a filmekben. Ezzel szállította a szőnyegeket otthonról a műhelybe. Később, amikor elvették tőle az autót, kénytelen volt a vállán cipelni, buszon és villamoson a szőnyegeket, - bele is rokkant, kétoldali sérvet kapott – ezért olykor-olykor én is besegítettem a szállításba. Apám aggódott a bolt miatt is, de okos, csavaros eszű örmény lévén, kitalálta, miként tudná megkerülni az államosítást. Egyszerű trükkel élt: a cégtáblát festette át, jó nagy betűkkel kiírta, vétel-eladás nincs, csakis javítás. S ez igaz is volt, hiszen apám új szőnyeget nem készített soha, csakis a javítással foglalkozott.
Apám hirtelen haragú, hangos és nagyon szigorú ember volt. Velem különösen az, nem ismert ellentmondást. Ha nem végeztem el azt a munkát, amit kirótt rá, akkor bizony számíthattam a büntetésre.
Sok örmény barátja volt – Melikián Áron, például, akinek a József utcában volt a szőnyegboltja, és nem mellékesen az én keresztapán is volt, Avanesian Gurgen, Avanesian Szahak. Gyakran jártak össze, nagy vacsorákat rendeztek, apán különösen jeleskedett a kebab elkészítésében. Ilyen alkalmakkor természetesen örményül beszélgettek, itták a török kávét, cigarettáztak, és úgy tűnt, mintha mindannyian egyszerre mondták volna a magukét. Később megszoktam, hogy ez az örmény temperamentum, de örményül sosem tanultam meg.  Anyám ugyan mondta apámnak, hogy tanítson, de  valahogy nem vette ezt a "feladatot" túlságosan komolyan, annál is inkább, mivel nagyon büszke volt arra, hogy szinte hibátlanul ki tudta fejezni magát magyarul.
Ma már történelem az örmény szőnyegkészítés, javítás… Valamikor a belváros meghatározó színfoltja volt a sok örmény szőnyeges, mindegyik nevezetes volt valamiről, ki arról, hogy csodálatos szőnyegeket tudott készíteni, ki arról, hogy képes volt úgy javítani, hogy annak nyoma sem maradt, a reperatúra után a szőnyeg éppen olyan lett, mintha vadonatúj lenne. Jó lett volna, ha marad rám ezekből az időkből a fényképeken túl valamilyen tárgyi emlék is, de nekünk sosem volt drága örmény szőnyegünk. Kivéve azt a két apró szőnyeget, amelyet valaha én készítettem az édesanyá
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.