Kelet-Törökország és az Ararát megmászása - Ázsia

Gergelyfy Zsolt 2011.07.30.

Már magasan áll a Nap, mikor felébredek. A repülőn ülök, alattam a Van-tó 1719 m-en elterülő három és fél Balaton nagyságú türkizkék víztükre csillog, és balra tőlem egy hófoltos vulkáni kúp emelkedik: a Süphan 4058 m magas csúcsa. A tó keleti partján a gép hirtelen ereszkedni kezd, és a fentről is igen rövidnek tűnő kifutópályán landol Van városának határában. Gyors csomagkeresés – ami itt nem nehéz, mivel Van archaikus repterének egyetlen csomagszállító futószalagján könnyen előkerülnek a nagy zsákjaink.

Van városa ma egy kaotikus keleti betonváros: köszönhető ez annak, hogy a város függőkertjeit, öntözött földjeit megteremtő örmény őslakosságot 1916-ban Enver-pasa utasítására a Szír-sivatagba deportálták. A deportálásoknak az első világháború leple alatt közel másfélmillió ember esett áldozatul. Mindezek után néhány évre még egy földrengés is sújtotta a tóparti várost, aminek következtében romba dőlt az összes, a háborúban épen maradt épület. A pusztítás oly mértékű volt, hogy a települést soha sem építették újjá: a mai város is csak kissé távolabb a tótól, az egykori termőföldek helyén épült fel. A régi városból csak néhány romba dőlt templom, és néhány dzsámi  maradt, na meg a 3000 éves fellegvár, amelyet még az Urartui-birodalom idején építtetett I. Szarduri urartui uralkodó, fővárosa fölé. A vár még mai is áll, állnak a sziklafalba faragott sziklasírok, és állnak azok az ókori vízvezeték-csatornák is, amelyek a nyár közepén is hófoltos hegyekből vezetik le a mai napig az olvadékvizeket a városba.

Van városa ma egy poros, jellegtelen betonváros. Pedig hajdanán az Örmény-felföld egyik leggazdagabb városa volt. A 3000 éve az Urartui-birodalom idején épített öntözőcsatornák még a múlt században is öntözött függőkerteket, gyümölcsösöket és szántóföldeket tápláltak. A várost kereskedelmi karavánutak érintették, és vegyes etnikai összetétele színes kultúrát éltetett itt, az ősi Selyemút mentén. Aztán II. HYPERLINK "htp://hu.wikipedia.org/wiki/II._Abdul-Hamid"Abdul-Hamid szultán uralkodása idején a gazdaságilag megerősödött örmény városok által kirobbantott függetlenedései mozgalmak nem igazán tetszettek a Fényes Portának, melynek fénye egyre halványodott. Ezért 1894-95-ben egy mészárlássorozat keretében az Oszmán birodalom megpróbálta megtörni az anatóliai örmény városok hatalmát, de nem járt sikerrel. Ezt követte 1909-ben az Adanában végrehajtott kegyetlen mészárlás, hol 30 000 keresztényt – zömében örményeket – öltek meg. De mindezek a viharok elkerülték a messze keleten, a hegyek közt fekvő Vant. Egészen 1915-ig. Ugyanis 1914-ben Törökország is  belépett az I. Világháborúba, és az egyre gyengülő Oszmán Birodalom első célpontnak a nálánál jóval erősebb Oroszországot nézte ki, méghozzá annak Kaukázuson túli területeit. Így Baku elfoglalása helyett a végeredmény a Szultán csúfos veresége lett: a törököket az orosz hadsereg egészen Anatóliáig üldözte, ahol az elnyomott örmény városok csatlakoztak az orosz seregekhez. Van is így tett. És ezt nem felejtette el neki a török hadsereg, ahogyan sikerült visszafoglalnia az Örmény-felföldet az oroszoktól, a várost a földdel tette egyenlővé, az örmény lakosságot pedig deportálta Szíriába, lerombolta a függőkerteket, felgyújtotta a gyümölcsösöket, és e tombolásban még a muszlim lakosságot sem kímélte. 1915-tól 1918-ig végtelenbe nyúló embertömegek kígyóztak a hegyvidék virágzó, öntözött településeiről Szíria végtelen, poros sivataga felé, ahol a gyűjtőtáborokban – azok akik élve eljutottak idáig – egyszerűen szomjan haltak. A halálmenet jól sikerült: meghalt kb. egymillió örmény, az egykor virágzó falvak és városok elpusztultak, a kolostorok romba dőltek. De a várost a természet sem kímélte: a deportálások után néhány évre több földrengés is sújtotta, így a megmaradt épületek is a földdel váltak egyenlővé. És már nem volt többé, aki újra építse őket. A mai város is a régitől kissé keletebbre épült fel, és ha felmászunk a 3000 éves alapokra épülő fellegvár romjaira, még ma is láthatjuk az egykori házak, templomok, dzsámik és karavánszerájok romjait.

Pedig még napjainkban is számos romos örmény  kolostor hirdeti a dicső múltat Van városának vidékén: Warak Wank és Ahdamar Szent Kerszt temploma talán a legismertebbek. Az utóbbi jelentőségét az is növelte, hogy ide rejtették el a legenda szerint a Szent Kereszt egy darabját. A kihalt, romos kolostorfalakat mára a török állam szépen restauráltatta, és a turizmus szolgálatába állította. De sok emlék nem járt ilyen jól: kicsit keletebbre, Albayrak mellett a Surb Bartholomeos bazilika hatalmas köveinek repedései közt kisarjadt bokrokat kecskék rágják, míg Kamrak Wank kolostora is lassan az enyészeté, Warak Wank romos falai közt a kurd pásztorok juhai delelnek. 

De aki lenyűgöző romterületet akar látni, az utazzon kissé északabbra: Kars mellett találhatóak Ani, a volt örmény főváros romjai, melyek így több évszázad távlatából is sejteni engedik az egykori Örményország nagyságát. A két szurdok által közrefogott fennsíkon épült város még romjaiban is lenyűgöző, és az elmúlt években egyre több pénzt szánnak a restaurálásra – melyet a növekvő turistaforgalom hálál meg itt, ebben a jelenleg is katonai övezetnek számító határsávban.                                                            

Alig 80 km – ez Törökországban nem nagy távolság – Hosap, amely szintén megér egy kitérőt. Itt, félsivatagos hegyvidék közepén építették fel a környék legszebb sziklavárát, amelyet a legenda szerint Mahmudi Süleyman kurd vezér épített. De a vár olyan jól sikerült, hogy a török uralkodó levágatta Süleyman kezét, nehogy még egyszer ilyen erős várat építsen. Süleyman fél kezéért megérte felépíttetni ezt várat, amely csipkézett erődfalaival, sziklabércre épített bástyáival, sötét föld alatti átjáróival valóban olyan, mintha az ezeregyéjszakából lépett volna elő.

Innen nem tudunk tovább menni kelet felé: az út le van zárva, hadműveleti terület. Pont most újultak ki a Zagrosz 3-4000 m magas csúcsai közt a harcok a kurdok és a török hadsereg között. Bár kiújulásról nem is beszélhetünk, ugyanis sohasem fejeződtek be. A török hadsereg állandó jelenlétével, razziájival folyamatosan figyelmezteti a helyieket, hogy ki is az úr a vidéken. Ennek ellenére a kurdok ellenállását nehéz megtörni, főleg úgy, hogy a terület 95 %-a hegyvidék, amit lehetetlen a modern katonai eszközökkel ellenőrizni. A kurdok ezért úgy tartják: a völgyben a török hadsereg, a hegyekben a kurdok az urak.

Visszaindulva nyugat felé, megállunk Cavustepénél. A v

ár egy völgytalpból kiemelkedő hegycsúcson magasodik. A hatalmas kövekből összerótt falak között még ma is könnyen felismerhetjük az egykori épületeket, magtárakat, utcákat, sőt, a szennyvízvezetékeket is. Holott II. Sarduri urartui uralkodó több, mint 2700 éve építtette!

Cavustepétől már csak bő fél óra a Van-tó déli partján fekvő kempingünk, ahol a göcsörtös fák között felállított asztaloknál az elmaradhatatlan tea, na meg néhány palack Efes-sör kíséretében eszegetjük a sült darekhet, avagy a Van-tó speciális heringfajának olajban sült egyedeit. Valószerűtlenül csillagos az ég: itt még alig ismert jelenség a fényszennyezés.

Reggel jónéhány erős teával próbálunk magunkba életet lehelni az előző este elfogyasztott Efes-ek és rakik után. Lassan gyűlik a nép, és megtelik a hajó, ami átvisz minket a szomszédos Ahdamar-szigetére. Itt épült a X. században az örmények egyik legszentebb temploma, a Szent Kereszt Templom, amely ma szépen felújítva – az örmények elűzése után is – a környék egyik legfőbb idegenforgalmi vonzereje (persze itt a nagy turistaforg

alom napi néhány tucat embert jelent). Valóban nem rossz hely: a türkizkék tóból kiemelkedő sziklaszirten áll a vörösesbarna kőből épült templom, melyet gyönyörű faragványok díszítenek, szó szerint tetőtől talpig.A tó vize szódás és mivel megfürdünk benne érezzük mintha mosóvízben fürdenénk.nem ajánlatos inni belőlle.

Ahdamar után a hegyek közé szorul a part menti országút. Öntözött földek, kaszálók, nyárfasorok húznak el mellettünk, na meg az elmaradhatatlan katonai ellenőrzőpontok.

Tatvan városa a tó nyugati partján elég steril; de nem ezért jöttünk ide. A város felett magasodik a Nemrut-hegy, aminek a kitöréséből származó láva gátolta el a pleisztocénban a Murat-folyó völgyét, ezáltal felduzzasztva a Van-tavat.

A kitörés után visszamaradt kalderában felgyűlt az esővíz, és gyönyörű tavak jöttek létre. A legnagyobb, mélykék színű tó félhold alakú, és hideg vizű. Mellette fekszik egy kisebb méregzöld tavacska, amelyet viszont hőforrások, forró széndioxid feltörések táplálnak, ezáltal a vize langyos. Egy horpadással arrébb pedig egy vörös-fekete árnyalatokban játszó tavacska lapul, aminek a vize enyhén sós és savas.

A kaldera majd háromezres pereméről az alkonyati órákban ereszkedünk le éjfekete obszidián-tömbök között a langyos tóhoz, ahol még belefér egy úszás is.  

Reggel a tóparton a fű zörgése kelt. A természet páncélos tankjai közelednek, mérhetetlen szuszogással-csámcsogással: kihízott szárazföldi teknősök kajtatnak kaja után, és valami miatt a sátrainkat szúrták ki.

Reggeli után Ahlat felé vesszük az irányt. Ez volt a szeldzsukok korai fővárosa. És bár a hajdani városból nem sok maradt, viszont a temető gyönyörűen faragott kőmonolitjai mai napig őrzik a dicső múlt emlékét.

A délutáni órákban érkezünk meg Adilcevaz öntözött oázisvároskájába. A tóparti várost turisták nem látogatják, csak néha esik be egy-egy elvetemült magunkfajta utazó. Így persze nagy feltűnést is keltünk európai ábrázatunkkal, a „helómiszter-havarjú” helyi gyerekek nagy örömére. A kurd helyi gyerekek határozottan jó fejek, nem akarnak letarhálni (ebben különböznek a „helómiszter mani-mani” gyerekektől, melyekkel a nyugati, turistásabb helyek jellemző jelenségei). A feltűnés nem marad el a városka egyetlen kifőzdéjében sem, kitüntetett figyelemmel kísérik a helyi arcok dönereink elkészültét. Láthatólag nincs idegenforgalom, pedig van mit nézni: a város felett egy sziklabércen emelkednek egy urartui erőd romjai (ma ez sajnos lezárt katonai terület), van egy 13. sz-i medresze (korániskola), illetve egy szintén közel 800 éves dzsámi, melyet 12 kupola fed, és amelybe  soha nem lehet bejutni. És itt a tó, amelynek szódás, nátrium-karbonátos, tehát enyhén lúgos vizében érdemes fürödni egyet a szomszédos homokos strandon. Persze a  férfiak és nők szigorúan külön helyen! A férfi részen mindenki köszönget, mintha régi ismerősök lennénk, a női részen (a lányok elmondása szerint) szintén régi barátnőként fogadják az idelátogató európait, és elcsodálkoznak rajtunk, hogy tudunk úszni. Megdöbbentő, de az egész strandon rajtunk kívül senki sem tud úszni! Hát igen, egy nomád gyökerű társadalomban – főleg ahol még nem vész távoli múltba a nomadizálás – az úszás fölösleges tudomány (volt).

Adilcevaz egy egyetemmel is rendelkezik, ennek köszönhetően sok a fiatal.  Ebből fakadóan - bár kisvárosról van szó - mégis található egy Efes-logós söröző, tehát egy kocsma! Ez egy muszlim világban, mint amilyen kurdisztán (még ha nem is hódítanak a szélsőséges vallási irány

zatok) ritkaságszámba megy, főleg vidéken.

Míg a többiek elugrottak sörözni, addig én kiültem az alkonyatban egy teaház elé az utcára, és hallgattam a müezzin imára hívó, mindent betöltő énekét.

Amúgy a müezzint nem lehet nem hallgatni. Elalvás közben este  11-kor erre riadunk, de hajnal 5-kor sem rossz újra erre kelni. Az ének betölt minden utcát és teret, betölti az emberi életet reggeltől estig, a születéstől a halálig, erre reggelizünk, és erre vacsorázunk, ezzel kelünk és ezzel fekszünk, és néhány nap múlva már annyira az életünk részévé válik, mint itthon a harangszó (valószínű, egy muszlimnak meg ez lehet a zavaró nálunk).

Akklimatizációs túra – a Süphan 4058 m

 Reggel – megelőzve a müezzint – hajnalban kelünk. A reggeli Nap első fényei már 2200 m magasan érnek utol, a Süphan oldalában. Meglepő tájkép fogad: az

idei bő csapadéknak köszönhetően virágtenger borítja itt, a félsivatagos sztyepp közepén a hegy oldalát. Elindulunk fölfelé, a hósapkás csúcs irányába. Mire a Nap már magasan jár, mi csúcstömb oldalában kapaszkodunk fölfelé, kőgörgetegeken, hómezőkön keresztül. Délután kettő, és mindenki a csúcson áll. Alattunk, 2300 m-el lejjebb a Van-tó türkizkék vize, és végestelen-végig hullámzó, gyér fűvel borított, kopasz hegyek. Szinte látszik, hogy a Föld gömbölyű, hiszen innen fentről domborúnak hat az egész világ, még a tó víztükre is. Elindulunk lefelé. A poros vulkáni salakon gyorsan le lehet szaggatni, így csak néha állunk meg egy-egy virágfotózásra, hiszen a sárga, a lila és a kék minden árnyalatában pompázik a hegyoldal.

Másnap reggel kényelmes kelés után elindulunk tovább a Van-tó partján keletnek, és megcélozzuk a 2654 m magas Tendürek-hágót. Sorban hagyjuk el a kisebb-nagyobb öntözött településeket, nyárfasorokat, smaragdzöld földeket. Útközben még megállunk a Muradiye-vízeséseknél: egy hatalmas mésztufa-gátnál, ahol a Bendihama vize hatalmas robajjal a mélybe zuhan.

Délutánra már Dogubeyazitban, az Ararát lábánál vagyunk. 

Hajnali indulás. Legalábbis így terveztük. De hajnalban Kalasnyikov-ropogást hallok. Biztosan álmodom – gondolom félálomban – ezért inkább tovább alszok. Hajnal 4-kor kelés, hiszen 4,30-ra itt a kisbusz ami felvisz a hegy szoknyájára. De 4,30-kor még csak álmos arcok, és ideges tekintetek fogadnak: „Nem hallottad a robbanást hajnalban?” – kérdezik többen is, de én nem hallottam semmit, aludtam, nem hallgatóztam.

Mint kiderült, hajnalban felrobbant valami, amire a többiek felkeltek. Mikor lerohantak a portára, a recepciós-srác azt válaszolta, hogy csak a „szokásos gázrobbanás”. De annyira nem lehetett szokásos, mert az emberek kirohantak az utcára. És ha már kint voltak az emberek is, kijött álmosan a katonaság is. És ha már itt voltak, el kezdtek a levegőbe lövöldözni – gondolták, ez majd biztosan lenyugtatja a kedélyeket. (Micsoda pszichológus alkatok!) Én erre lövöldözésre hittem, hogy álmodom. A robbanás erejére jellemző, hogy az összes szomszédos hegy és az Ararát csúcsa is (!) vörös fényben izzott a többiek elmondása szerint. Na, ezt is átaludtam!

De mindez csak hétköznapi látványosság lett volna, ha a katonaság nem zárja le a várost. De azok bizony lezárták. Se ki, se be. Se kurd, se külföldi, se szamárral, se autóval. Pedig már tudta az egész város, hogy a kereskedelmi embargó alatt álló Irán felől jövő földgázvezeték robbant fel. Állítólag néhány kecske is repült, akik a szerencsétlenségük folytán a vezeték mellett töltötték az

éjszakát. Tehát néhány óra szendergésre rendezkedtünk be a szálloda halljának bőrkanapéin. Éppen mire repülő sült kecskékről kezdtem álmodni keltettek: „Itt a kocsi, megyünk!” – nagyszerű.

Útközben a robbanás helye mellett autóztunk el, amely vagy két focipályányi méretet öltött, de még napok múlva az Ararát csúcsáról is tisztán látszott! Hogy miért volt e tűzijáték? Hát leginkább csak azért, mert az embargó alatt álló Iránnak sok földgáza van, Törökországnak meg kevés. Így évek óta veszik a földgázt, az amúgy jó szomszédságtól. Mindezzel nem is lett volna baj, ha a csövek nem lettek volna vagy harminc évesek, na meg nem lett volna Mevi Marmara akció. Ennek köszönhetően néhány héttel ezelőtt Törökország összerúgta a port a katonai szövetséges Izraellel, nem adott el neki több ivóvizet, lefújta a hadgyakorlatokat, és egyre nyíltabban vásárolta a számára oly szükséges földgázt szomszédjától – akivel neki az elmúlt években igazából semmilyen konfliktusa sem volt. És ezt nem bírta a vezeték .
Ennek a kis csúszásnak köszönhetően közel 10 óra volt, mire elindultunk, kellemes negyven fok, sehol egy árnyék.

Zeki a hivatalos kísérőnk, akárcsak már régebben is. Családja az Ararát déli oldalán nomadizál kora tavasztól késő őszig, ennek köszönhetően mindig belefér a felmenetbe egy kis rokonlátogatás és ajran-ivás (az ajran sós joghurt, amitől a higiénés viszonyok láttán bármilyen furcsa, még soha senkinek sem kellett bokrot keresve rohangálnia az amúgy kopár hegyoldalon). A kurdok jelentős része még ma is nomád-félnomád pásztorkodásból él. Tavasszal felhajtják a hegyi legelőkre állataikat, felhúzzák a karókra feszített, saját maguk által szőtt, majd hatalmas ponyvává összevarrt sátraikat, felviszik az egész családot, kutyát, lovat szamarat, csirkét, kék-zöld-piros fröccsöntött kínai műanyag edényeiket, mobiltelefonjaikat (melyeket ugye sohasem töltenek). Ha úgy hozza kedvük, a férfiak 3500-ról leveretnek 1900-ra a faluba, makkos-cipőben, élére vasalt fekete vászonnadrágban, fehér ingben és zakóban, na meg fejükre csavart kendőben. Mi meg lihegünk felfelé nagy zsákjaink alatt görnyedve.
3400-on van az első tábor: zöld legelő folt a fekete bazaltsziklák között, iható víz itt még nincs, csak sok birkaszar. Ezért a felcipelt készleteinkkel élünk, teázgatunk, lazítunk, színes havasi virágokat fotózunk, és nézzük, hogyan megy le a Nap, és hogyan festi vörösre, narancsra, rózsaszínre az alattunk elterülő poros puszta kopár sziklavilágát.

Reggel korán kelés, és újra indulás fölfelé. Az út egyre meredekebbé, kövesebbé válik, végül már hatalmas sziklatömbökön ugrálunk. délután három, mire elérjük a kiépí

tett 4200-as táborhelyet. Itt egy olvadó hófolt alatt van tiszta, iható, és rohadt hideg víz, viszont hely annál kevesebb. Alattunk egy, a hegy törmelékébe temetkező, folyamatosan omladozó gleccser hasadékai tátongnak, felettünk a havas főcsúcsának piramisa. Nincs idő és kedv esti romantikára, a levegő gyorsan hűl.

Alig csukom le szemem, már csörög is az ébresztő. Hideg, sötét, szél, köd, hajnali kelés, kialvatlan állapot: nincs szebb dolog a hegymászásnál!
Az első néhány órát sötétben, a fejlámpák fényénél tesszük meg. Mire elérjük 4600-on a havat, derengeni kezd. Lassan rózsaszínre-narancsra vált az ég keleten, eltűnnek a csillagok és felbukkan a Nap. Alattunk a hegy hosszú, háromszög alakú árnyékot vet a mélyben kavargó felhőkre, és végtagjaink is kezdenek kiolvadni. Innen lesz élvezetes a hegymászás. Leülünk reggelizni. Mellettünk egy belga csapat szép szöszke leányzója akklimatizáció hiányában kidobja a taccsot. „De hát kit érdekel ez ilyen szép reggelen” – gondolom, és eszegetem a lepénykenyeret a kopogósra fagyott juhsajttal. Őszőkesége rámpillant vérben úszó szemeivel, majd jön a következő adag. Bár már egy hete nem borotválk

oztam, és a juhsajt is kicsit „érett”, de azért ez túl heves reakció! Na mindegy, fel a hágóvasat, irány a csúcs – őt meg társai lekísérik.

Kaptatás, nézelődés, fotózás, kaptatás. És így tovább egészen addig, amíg már nincs tovább fölfele. Ja, a csúcson vagyunk! És egy pillanatra fellebben a ködfátyol, és feltűnik alattunk Jereván, az örmény főváros. Csúcsfotó, csúcscsoki és mint mindig a jó kis csúcspálinka! Ma

jd elő Dzsanavárral!

Dzsanavár – kurdul sárkány – egy hazai outdoor áruház terméke. Egy összeszerelhető sárkány, melyet pillanatok alatt elkap a csúcson felszaladó légáramlat. Sárkányt eregetünk a szikrázó napsütésben. Szerintem ezzel meg is döntöttük a sárkányeregetés magassági világrekordját, itt, 5137 m-en. Ezzel a tudattal ereszkedünk lefelé a hólejtőn, és lassan megpillantjuk sátraink apró színes foltjait. A táborhelyen megisszuk  maradék doboz sörünket és két korty pálinkánkat, letarháljuk a szomszédos sátor török lakóinak faszenes grillen (hogy került ez ide fel?) készült csirkeszárny-vacsoráját, beverek még egy liter hólé-teát, majd irány aludni, reggelig fel sem kelek.

Gondoltam én. Nem úgy paréj olasz sátorszomszédaink, akik hajnali indulásra is csak óbégatás közben képesek.
Reggel leszáll a köd (vagy inkább felszálltak idáig a felhők), és feljön egy hatalmas iráni csapat. A férfiak túraruhában, a nők túracsadorban. És valamiért örülnek neki, hogy magyarok vagyunk, így aztán még velük is kell csinálni néhány fotót, de aztán gyí, lefelé.

Délután négykor már a poros úton szaggatunk Ford Transitunkkal a város felé. Még föl veszünk egy helyi arcot (élére vasalt nadrág, ing, kendő dizájn).
Gyors fürdés, két döner és egy hideg ásványvíz kíséretében irány a barbar-kuaför. Kérek egy hajvágást és egy borotválást (persze fillérekért), majd az elmaradhatatlan teát szürcsölgetve bámulom a tükörben, milyen szépen rám égett a napszemüveg. Egyszer csak elő kerül egy öngyújtó. Mit akar ez? Leégeti a maradék hajam? Neeem! A fülszőröm! Egy kattintás, és disznóperzselés-szag tölti be a borbélyüzletet. Itt tudtam meg, hogy mindenkinek szőrös a füle, még ha nem is tud róla. Ez szerintük olyan, mint a köldökszösz: mindenkinek van (be kell valljam, azóta gyakran rám tör valami fülszőr-para). Persze halálra röhögtük magunkat a másik fülszőrének leégetése közben.

Éppen végeztünk, mikor is táncoló zenélő tömeg vonult végig Dogubeyazit főutcáján. „Este kurd kulturális fesztivál lesz” – mondták büszkén a helyiek. Kurd zene, kurd tánc, kurd előadások. Este gondoltam el is megyek, csak még elszaladunk előtte a szomszéd hamamba (gőzfürdőbe) egyet ázakodni. Mikor este 9-kor kiléptünk a hamam ajtaján, nem hogy kulturális fesztivál nem volt, de egy teremtett lélek sem. Kiderült, hogy a török katonaság lefújta a bulit. Takonygránátokkal. Mennyetek má alunni gyerekek!

Noé bárkája
Na igen, ez a régió nem csak hegyeivel, hanem kultúrtörténeti értékeivel is csalogat.
A város felett egy sziklabércen emelkedik a régió egyik legszebb építészeti emléke, az ezeregy éjszaka meséit idéző Ishak Pasa szerája, mely az ősi selyemút mentén épült, és faragott díszeivel, számtalan hárem-szobájával, dzsámijával, könyvtárával, pincerendszerével egy mesés korszakot idéz.

Itt van a Noé bárkája is. A főút aszfaltjáról letérve közel félórás poros földúton való zötyögés árán lehet megközelíteni a híres „objektumot” az Araráttal szemközti hegyoldalon. A szebb napokat látott látogatóközpontban egy idős, bajszos öreg mutogatja a Natgeóból kivágott cikkeket a falon, melyek azt bizonyítják, hogy az alattunk a völgyben elterülő földtani képződmény valójában egy hatalmas bárka maradványa. A kopár hegyoldal színes kőzetrétegei valóban lenyűgözőek, de hogy ez lenne Noé bárkája – na ebben már hinni kell. Ugyanígy a bárka híres horgonykövei is: ezek a bárkától vagy 40 km-re nyugatra, egy kurd falu határában állnak. A faragott monolitok valójában egy középkori örmény temető sírkövei , középpontjukban még a templom romjait is megtaláljuk. De hát a Fehérlófia is egy, a múlt darabját őrző kiváló mondai népmese - melyet a mai napig szeretek – holott parazsat majszoló gebét még sohasem láttam.
Na meg itt van Balik Gölü (Hal-tó): a közel háromezres hegyek közt nyújtózkodó édesvizű hegyi tóban hatalmas pisztrángok élnek, melyeket a helyi halászoktól fillérekért tudunk megvásárolni.

Megrázkódó vulkáni köpeny alól bukkannak fel azok a hőforrások, gőzt köpködő gejzírecskék, amelyek a helyi fürdőt táplálják. Utoljára még ellazítjuk tagjainkat a forró vízben az Örmény-felföld végtelen csillagos egét bámulva, hiszen másnap hajnalban indul a repülőnk vissza  Európa felé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.