A deportálás úticélja a semmi
2012.04.25. 13:53
Diákkorom nyarait többnyire vaskos történelmi regények társaságában töltöttem. Talán a második gimnáziumi év végén történt, hogy kikölcsönöztem a kerületi könyvtárból „A Musza Dagh negyven napja” című kétkötetes regényt. Azt a kiadást, amelyik 1973-ban jelent meg A Világirodalom Remekei sorozatban 130 150 példányban (!), téglavörös vászonba kötve.
Elsősorban a rejtélyes cím miatt esett a választásom Franz Werfel könyvére. A Musza Dagh nevű hegységről korábban soha nem hallottam, ahogy a 20. század eleji örmény népirtásról sem tanultunk az iskolában. Hazavittem tehát a közel nyolcszáz oldalas regényt, s ahogy a végére értem, újra elkezdtem elölről. Izgalmakban bővelkedett az a nyár: Werfel könyve életem egyik legnagyobb élménye volt és az is marad. Ráadásul a werfeli indíttatás nyomán az elkövetkező években igyekeztem minél többet megtudni az örmények tragédiájáról.
Ezen a diákkori nyáron találkoztam tehát először az örmény néppel és az örmény sorssal. Igen, „nép”-et írok, hiszen Werfel regényének a „főszereplője” maga a kiirtásra ítélt örménység – még akkor is, ha a történet főhőse a harmincas éveiben járó, előkelő örmény családból származó, Franciaországból nem sokkal korábban hazatért Gabriel Bagradjan. És a felesége, a francia Juliette, valamint tizenéves fia. Mert a Mózes Hegyén (ez Musza Dagh magyar megfelelője) élő több ezer örmény kilátástalan sorsa, reményen túli ellenállása a regény „tárgya”. Ahogy az olvasó halad előre a terjedelmes regényben, egyre több szenvedéssel és szépséggel, kilátástalansággal és emberi elszánással, erkölcstelenséggel és jellemnagysággal találkozik a könyv lapjain. Illetve Mózes Hegyén és környékén.
A címbeli mondatot a regényből emeltem ki: a török belügyminiszter, Talaat bej deportálási parancsa önmagáért beszél. Igaz, maguk az érintettek, a pusztulásra kijelöltek az első napokban erről semmit sem tudtak. Talán csak homályosan sejtették a bekövetkező borzalmakat, hiszen az örményirtás nem előzmények nélküli.
Az örmények regénybeli deportálása „sikeresen” zajlik, de a Mózes Hegyén élők nem engednek az erőszaknak: ők az ellenállást választják, a barbárság ellenében fölmutatják az egyetlen lehetséges értékrendet. A méltatlanul elfeledett, kiváló magyar író, Thurzó Gábor írta 1945 őszén Werfelre emlékező írásában a Mózes Hegyén ellenálló örmény közösségről:
„A keresztény Európa jelképe ez a közösség, melyet el akar önteni a pogány barbárság, ki akar fosztani hitvallása jogaiból, emberi életéből - Ararát a vízözön tengerében. E közösség szívében hordja mindazt, amiért élni érdemes: a szeretetet, humánumot, hősiességet, tisztaságot - ami fenyegeti: a gyűlölet, embertelenség, gyávaság, hitetlenség. Tudja, hogy e harcban feléje tekint a szebbik Európa, tudja, hogy nem szabad engednie, s kitart a reményen is túl.”
Mennyi remek jelenetet lehetne most felidézni Werfel regényéből! Például Gabriel Bagradjan látogatását Rifaat Bereket agánál, aki többek között ezt mondja a fiatal örménynek: „Gonosz tanítás a magunk hibáját a szomszédban keresni.” Vagy ki ne emlékeznék Gabriel feleségének, Juliette-nek az örmény tájról szerzett tapasztalataira, például erre: „Aki nem kóstolta, el sem tudja képzelni, milyen édes és zamatos örmény földön a barack.” Vagy az elbeszélőnek arra a megjegyzésére, hogy „az örmények szeme majdnem mindig nagy, az évezredes fájdalmaktól riadttá kerekedett szemek”. És a korabeli örmény mondásra: „Inkább pusztuljunk el Törökországban testileg, mint Oroszországban lelkileg.” Igen, jól tudjuk: nemcsak a törökök vették ki részüket az örményirtásból, a későbbi Szovjetunó területére menekültek közül is sokat megölt a kiépülő bolsevik hatalom.
És még mennyi emlék a könyvből! Ahogy Werfel „adagolni” tudja a szenvedést! Itt van például Zejtun település polgármestere, Nazareth Csaus. Az idős ember talpbotozás utáni sebeit savval öntik le, Csaus iszonyatos kínok között hal meg, miközben a börtön ablaka alatt janicsárzenekar játszik: „Síppal-dobbal kellett túlharsogniuk a megkínzott ember kiszűrődő jajveszékelését.” Csaus halála után tömegméretekben ismétlődik meg a szenvedés: látjuk a deportált zejtuniak - köztük száz árva gyermek!! - gyalogmenetét („vándorló szőnyeg sorsokból szőve” – írja az ifjúkorában költőként debütált szerző), követjük őket azon az úton, amely Talaat bej és elvbarátai szándéka szerint a kopár sivatagba, a semmibe, a lassú halálba vezet.
Számomra a regény egyik legmegrázóbb fejezete ma is Johannes Lepsius német lelkész - „az örmény nép Isten által küldött védangyala” - beszélgetése Enver pasával. Lepsius azért keresi fel a legfőbb török vezetőt, hogy az örményekkel való békére ösztökélje. Hosszú beszélgetésük során mondja a pasa: „Az ember és a pestisbacilus között nem lehet béke.” Lepsiusban egy világ omlik össze, küldetése kudarcát felismerve nézi a kicsiny, jelentéktelen ember arcát, „annak az arcát, aki kívül áll a bűnön és a bűn kínjain”. Mert ez az egyik legszörnyűbb felismerés: az örményirtás egyik fő felelőse tényleg nem érzi „a bűn kínját”, immunis az erkölcsi parancsokkal szemben.
Hosszan idézhetném még emlékeimet erről a nagyszerű regényről, de most csupán a záró képet elevenítem fel. A Mózes hegyén kitartó, megtizedelt örményekért mentőhajók érkeznek. Gabriel Bagradjan - kinek a fia ekkor már halott - nem megy a többiekkel. Egyedül van „a Musza Dagh sziklás lejtőjén, amely olyan üresen nyújtózik, mint a teremtés napján. Csak ketten vannak itt, Isten és Gabriel Bagradjan. És Gabriel Bagradjan Isten kegyelméből valóságosabb, mint bármely ember és bármely nép!” Mert miközben az örmények maradéka megmenekül, Gabriel úgy érzi, az ő küldetése ebben a világban véget ért. Gabrielt fia sírja mellett látjuk, amikor egy török golyó szétzúzza a halántékát, ő pedig a fejfát magával rántva zuhan a földre.
„És fiának a keresztje feküdt a szívén” – ez a regény utolsó mondata. A Musza Dagh védelmét megszervező Gabriel és fia halott, de a tengeren a túlélőkkel már útnak indulnak a hajók.
„Ama napokban, amikor első verseimet írtam, megesküdtem, hogy mindig és mindenütt az isteni titkot és az emberi élet szentségét fogom dicsőíteni - a korral nem törődve, amely gúnnyal, dühvel és közönnyel fordul el életünk e végső értékeitől" – írta 1941-ben, néhány évvel halála előtt Werfel. Az örmény nép tragédiájáról szóló monumentális regénye is az emberi élet szentségét hirdeti. Werfel éppen azért nagy író, mert korszerűtlen. Mert arról szól, amiről a mai kor inkább hallgat.
Kevés népnek adatott meg, hogy ilyen irodalmi „védangyala” legyen, mint Franz Werfel. Irigylem is az örményeket. Én is Werfel regényét olvasva szerettem meg az örmény népet, értettem meg valamit az örmény sorsból. Ilyen az irodalom természetrajza. S most már nincs visszaút: amíg élek, ott bolyongok én is a Musza Dagh sziklás lejtőjén.
Szalay László
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
kuszanész 2012.04.25. 15:54:53
Jól visszaadtad az akkori érzéseimet..és mennyien tagadják ezt a történelmi borzalmat..
Köszönöm hogy felidézted a regényt!!
tobias2 2012.04.25. 17:18:23
Még valahogy annak a 3 milliónyi indiainak a sorsát kellene megismertetni a világgal, akiket a muzulmánok irtottak ki Bangladesben. Vajon kinek lesz erre elég bátorsága?